hernádi levente épp nem fotózik

A sajtószabadság napja, avagy milyen érzés terroristának lenni

Azért jó egy sajtószabadság szempontjából bóvli országban élni, mert van miért sírnunk azon a napon, amikor a sajtószabadságot ünnepeljük világszerte.

Én leginkább a politikai hangulatkeltés miatt sírnék, amiatt, ahogy pártok uszítják a szurkolóikat az újságírók ellen. (az öncenzúráról - Helló Attila ;), kitakarásokról, visszatartott és visszavont cikkekről, az ilyenek miatt kirúgott vagy előléptetett sajtósokról, meg a halmozottan szánalmas esetekről eddig is olvashattatok eleget.)

Ez a téma a többihez képest ritkán kerül elő, mert az olvasó számára lényegtelen, milyen körülmények között születik egy cikk. Pedig ennek a jelenségnek a hatásai ugyanúgy a szabad sajtós munkát nehezítik, mint bármelyik probléma a fenti felsorolásból.

Ott van Kövér László, aki ideiglenes köztársasági elnökként terroristázza le az újságírókat, ott van Gyurcsány meg a Demokratikus Koalíció, akik a majálison a színpad előtti tömeggel fütyültetik ki a HírTv riportereit, meg ott a teljes nemzeti oldal, akik tudjukmit gondolnak a tudjukkik által ellenőrzött sajtóról.

A gond az, hogy amíg a politikusok pillanatnyi érdekből alakítják ezt az ellenséges légkört, és esetleg maguk sem gondolják komolyan, amit a mikrofonba mondanak, addig az embereik ennél sokkal hülyébbek, és valódi ellenséget látnak a sajtósokban.

Ott volt a majálison egy öreg bácsika, aki nyakonvágta az MTI fotósát, miután megkérdezte tőle, kinek dolgozik. Ott volt a mami, aki nyomta volna bele az ujját a Nemzetes kolléga kamerájába, és ez csak két példa a héten. De ugyanezt kaptuk-kaptam, amikor március 15-én kísértem a jobbos tömeget a tévészékházhoz.

És nem arról van szó, hogy viráglelkű, félénk arcok vagyunk, akik nem bírják a baszogatást. Az ilyen incidensek jönnek-mennek. A baj az általános bizalomvesztéssel van velünk szemben, ami miatt egyre nehezebb őszinte anyagokat készíteni, mert egy eleve vesztes meccsből kéne valakiben annyi bizalmat kelteni, amennyi egy jó képhez kell.

Amúgy, tollfogató terroristának lenni a legeslegeslegfaszább dolog a világon. Tényleg.

Elég jó az Avengers mozi

De tényleg. Jól összeállt a film (sicc). Két zavaró dolog volt csak, ami rontott valamennyit az összképen, de még így is kötelező.

Az egyik a 3D. Csak a szokásos. Semmi értelme a használatának. 3D-ben lóg ki egy-két korlát a kép szélén, vagy belóg egy oszlop a helikopter mellett, ami fölösleges mélységet ad a jelenetnek. A baj még mindig az, hogy nem tesz hozzá semmit az akcióhoz. Inkább csak elvesz belőle, mert zavar a szemüveg, mert sötétít a lencse, mert a gyors mozgások darabosak, mert csak azért komponálnak félre egy jelenetet, hogy 3D-ben valami belelóghasson. #minekvan

A másik a párbeszédek. Egy darabig zavart, de aztán rájöttem, hogy nem kell rájuk odafigyelni. Le kell szarni, ahogy Joss Whedon is leszarta. Erre a filmre nem a nagy gondolatokért fog beülni senki, de azért még így is elég gyenge volt akármelyik beszélgetős jelenet. Picit olyan volt, mintha leforgattak volna másfél óra akciót, aztán rájöttek, hogy senki nem szólalt még meg a filmben, és gyorsan csináltak mellé fél óra szöveget, amiben a jeleneteket magyarázzák a szereplők.

Az akció viszont nagyon rendben van. Pörög végig a film, nincs a nagy csata amire ellőnek minden puskaport, hanem van nagy csata, aztán egy még nagyobb, és egy annál is jobb. Minden karakter megkapja a játékidejét, harcolnak együtt, külön, egymás ellen. Tízpertíz.

És plusz egy pont, hogy kihagyták a romantikus, meg a feleslegesen heroikus szálakat. Végre. Ha el is indulna ilyen irányba a történet, másodperceken belül Hulk ugrik a képbe, és elviszi a showt.

Messze a Hulk - Ironman jelenetek voltak amúgy a legjobbak, de ők sem uralták a filmet. Jól ki volt osztva mindenkinek a feladata.

Jobban csak akkor jártunk volna, ha a korábbi képregény-adaptációk húszerpces rövidfilmek lettek volna az Avengers előtt, amiből megismerjük a karaktereket.

Jöhet a folytatás.

 

 

Amit szeretnék, hogy a kisbarátaim eltegyenek a Schmitt-ügyből tanulságnak

1. Schmitt Pál a nemzet egységének érdekében mondott le. Aki mást mond, az hazudik. Szó sincs három hónap következetes terelésről meg ferdítésről, pláne bármilyen plagizált doktori dolgozatról.

2. Ezt a képet:

(Reviczky Zsolt fotója az eredeti - nol.hu)

3. Ez az ügy egy (fontos) dolog volt, de ettől még bőven következmények nélküli ország maradunk.

4. Ezt a cikket. Schmittet az úr adta és az úr vette el tőlünk, és biztosak lehetünk benne, hogy akit a helyére ültet, szintén motorja lesz a forradalomnak.

5. Ilyen politikusok szavazata dönt a nyugdíjunkról, az egészségügyről, milliárdokról.

6. Ilyen emberek ülnek a köztévében. Ennek megfelelően vegyétek komolyan, amit ott láttok.

7. Amíg a Jóban Rosszbant és a Fókuszt is többen nézik, mint a pénteki Schmitt interjút, addig bőven van mit csinálni.

8. Az egész Schmitt-ügyet egyetlen ember munkája indította el, aki akár a szomszédotokban is lakhat. Ez szerintem hihetetlenül punk dolog. Lehet névtelenbloggerezni, meg balliberálisáskálódózni, de attól még egy ember kutatómunkájából jutottunk el az emberek emberének lemondásához.

9. Schmitt letarolta az internetet - Schmittet letarolta az internet. Nem véletlenül nem láttatok semmi mást az elmúlt napokban a Schmittes posztoktól. Példátlan volt az elmúlt hét a hazai online kultúrában. 

Tök jó, hogy voltak emberek, akik összeültek a haverokkal egy üveg borra, írtak egy posztot Schmitt Pálról, mert fontosnak érezték.

Sok száz ilyen ember néhány soros véleménye jutott el százezrekhez. Nem utcára vonuló, csőlátós nyugdíjasban mérhető tömeg formálódott (jó, persze, respekt azoknak is, akik kiültek a Sándor-palota elé), hanem valódi közvélemény, pártállástól, kortól függetlenül.

*itt most kicsit elgondolkodtam, mert biztos van közös halmaza az interneten véleményt formálóknak, és az utcára vonulóknak. Nyilván nem róluk beszéltem, hanem a... tudjukkikről.

10. Ezt megcsináltuk. Egyszer. Amit viszont egyszer megcsináltunk, azt meg lehet mégegyszer.

Egy névtelen blogger kell hozzá.

Egyszerű megoldások azoknak, akik még mindig a Facebook privacy miatt sírnak

Volt ma egy cikkünk, ami elég bonyolult módszereket mutat be az újfacebookban hirtelen publikussá váló kommentelés elrejtésére.

Barátainkat leiratkozásra buzdítani elég bonyolult és emmellett még lehetetlen vállalkozás is, ráadásul nem is oldja meg a problémát. Vannak viszont sokkal egyszerűbb módszerek a privacy megőrzésére.

Ma már tényleg csak kétféle embert aggaszt a facebook privacy: az informatikai analfabétákat, és azokat, akik csak lusták csoportokba rendezni az ismerőseiket. A második típuson lehet könnyen segíteni:

Gondoljuk át, kit érdekelnek a megosztásaink Facebookon. Sokkan abba a hibába esnek, hogy nem veszik észre mennyit változtak a Facebook funkciói az évek során. Már rég nem az általános iskolás barátok telefonkönyvbe rendezése a cél, hanem tartalomújramegosztás (van ilyen szó?) az aktív ismerősökkel.

Ehhez igazodnak és ezt segítik azok újítások, amik mentén az elmúlt hetekben változott (és fejlődik tovább) az oldal. A newsfeed szépen átalakul egy publikus hírcsatornává, de marad bőven felület a privát tartalmak számára is:

Rendezzük csoportokba az ismerősöket. Nagyjából tíz perc ráfordítással ki lehet alakítani 5-6 csoportot. Célszerű 'család' 'iskola' 'munka' 'xybarátikör' 'másikhaveritársaság' 'korlátozott' groupokat létrehozni.

Nem kell megijedni, hogy több száz embert egyenként kell belehuzigálni a megfelelő fiókba, a Facebook magától is meglepően intelligensen ajánlja az embereket a tematikus csoportokba.

Groupok, Listák, - ha teljes titoktartás a cél, groupot kell csinálni. Titkosra állítva a csoport nem jelenik meg keresőkben, nem látszik a csoport tagjainak névsora, az egész teljesen láthatatlan. Még a csoport nevével sem találkozhat véletlenül sem senki, akinek nem lenne szabad. A csoportbon belüli tartalom így teljes biztonságban van. 

Hasonlóan működik, ha csak listák szerint rendezzük ismerőseinket, itt a Facebook automatikusan rendezi az ismerősöket: család / közeli barátok / munkahely / tartózkodási hely / közös érdeklődés szerint. Itt is kialakíthatunk saját listákat, de az itt megjelenő tartalom a teljes facebookra vonatkozó privacy beállítások szerint lesz publikus (friend / friend of friend /everyone), és a kommentjeinket is láthatják ismerősök.

Mit nyerünk vele mi, és mit a Facebook?

Tematikus csoportokban hálásabb bármit megosztani, mintha csak odadobnánk minden ismerős elé. Több a visszajelzés, szűk körben mindenki szívesebben írja le a véleményét bármihez, ráadásul garantáltan csak olyan megosztásokat látunk viszont a csoport többi tagjától is, ami érdekelni fog.

Eltűnik a publikus aktivitásunk. Minden komment, minden megosztás csak azokhoz jut el, akiknek szánjuk. Kell ennél jobb indok?

A csoportok használata persze a Facebooknak is jó: pontosabban képet kap a célzott hirdetésekhez az életmódcsoportjainkról. Megtudják hány 18-35 fiúval és lánnyal tartunk szorosabb kapcsolatot, milyen közös érdeklődési körű emberekkel beszélgetünk inkább, és ennek megfelelő reklámokkal igyekszik traktálni majd minket a jobb oldalon. Szörnyű!

(ha tetszett a bejegyzés, másoljátok be minden ismerősötöknek, amikor legközelebb elkezd nyávogni a facebook valamilyen hasonló problémája miatt. köszi!)

Tőlem ezért nem kapsz díjat a Goldenblogon

Hahaha, na, de tényleg:

A Goldenblog fotó szakosztály egyik szakmai zsűrije voltam, ami remek alkalom volt arra, átnyálazzak SOK hazai fotóblogot (a nagyját eddig is követtem), és leszűrjek hatalmas tanulságokat. Íme:

Kezdjük ott, hogy mit tekintünk fotóblognak. Egységes álláspontunk volt a zsűrivel, hogy a flickr/picasa/inda megosztókat nem tekintjük annak. Azok tárhelyek. Még ha tágan értelmezve tényleg ellátnak fotóblog funkciókat is.

Fotóblog iskolai definíció: az erre alkalmas felületen tálalt, folyamatosan frissített képes blog, ahol a szerző a saját képeiből vezet egy napló-szerű izét.

Ezzel kilőttük a listából az eyecandy gyűjteményeket. Szörfölni a neten és share gombot nyomogatni kevés hozzáadott értékkel bír, nem ezt szerettük volna díjazni. 

Nem nyertek (sajnos) a fotós tematikájú hír- és szakértői blogok, bármilyen kiválóak is. Völgyi Attila blogja meg az inPhoto a két legszínvonalasabb ilyen blog itthon, minden elismerést megérdemelne (egy másik kategóriában) amit ők csinálnak, de nehéz lett volna az általuk szerkesztett tartalmat, és a saját képekkel naplózó blogokat összehasonlítani. Kár, de azt hiszem így belátható a döntés.

(Remélem lesz rá valahogy lehetőség, hogy kiemelt blogokként fennmaradjon a nevük a nyertesek mellett, de erre nincs ráhatásunk zsűriként, ahogy a Goldenblog lebonyolításának egyik elemére sem volt. Kár.)

A jó, a rossz és a nemveszünksemmit

Miért rossz egy fotóblog, és hogy lehet jobban csináln? A bennmaradó blogok között voltak nem-túl-jók és nem-túl-rosszak, egészen jók és egészen rosszak is. Innentől a szempontok csak a saját véleményemet tükrözik.

- Bélyegképek: Mit érnek a rendszeresen posztolt képek, ha 2-300px szélesek? Eltűnnek az oldalon, kivehetetlenek, nem érvényesül maga a kép, ami a blog lényege lenne. Használjatok bátran nagy képeket. Bigger is better. Pláne ha képekről van szó. Nagy képek. Nagy képek. Nincs annál szomorúbb, amikor egy nagy, szép, szellős oldalt nem tölt ki a kép.

- Szöveg és képek aránya: Sok a grafomán fotóblogger, és ez jó, de a legtöbben nem tudtátok eltalálni a kellemes arányt szövegelés és képek között. A kettő akkor működik egymás mellett, ha a kép kiegészíti a szöveget, ráerősít a tartalomra, a szöveg pedig nem olyan hosszú, hogy elnyomja a képeket.

Rengeteg jóképű, de túlírt fotóblog volt, nagyon-nagyon felesleges és fárasztó szövegeléssel. Volt, ahol meg az volt a baj, hogy egyáltalán semmit nem tudtunk meg a képekből, azok magukban nem voltak elég beszédesek, hiányzott 1-1 rövid képalá, vagy ilyesmi.

- Válogatás hiánya: Senkitől nem várható el, hogy szerkesztőként gondolkodjon, de még így is nehezen értelmezhető, miért kell 25 egyforma képet feltölteni egy kirándulás pihenőjéről, 15-öt egymás alá a teliholdról - ahol a képek között annyi a különbség, hogy a bal alsó sarokban az egyik faágat kicsit arrébb fújta a szél két expó között.

A kevesebb több. Egy-két jól kiválogatott, kedvenc kép egy témáról sokkal szebbé teszi az élményt a nézőnek, mint 15 egyformán jó, vagy egyformán rossz.

- Öncélű magamutogatás: Sok marketing-szagú fotóblog volt, az ilyeneket nem tudom szeretni. Két típusuk van: az egyik a kizárólag esküvő- és babaportékkal operáló fotóblog, aminek az egyetlen üzenete a fotós által kínált szolgáltatás népszerűsítése. Én az ilyet nem tekintem blognak. Csak egy folyamatosan frissített portfoliónak.

A másik típus az önjelölt divatfotósok amatőr modell portréit felvonultató blogok, amik nem sokban különböznek a fentitől, mégis, itt azért nyomokban felfedezhető volt, ha a magamutogatáson kívül valóban naplót is vezet az illető, vagy legalábbis úgy tesz: néha werkfotók, néha egy kis sztorizgatás - de ezek sem informatív tartalmat adnak, csak "nézd meg, így fogom a nagy dslr fényképezőgépemet" - szagú dolgok.

Mindkét típusnál mentette volna a helyzetet, ha oldalanként egyszer-kétszer olvashattam volna valóban hasznos tanácsokat, technikai infókat a képek készítéséről, ötletelést világításról, beállításokról vagy bármit, ami elszakad a fent már említett önfényezéstől.

- Következetlenség: ez a tényező igazán csak az utolsó körökben számított, ahol a Top10 blogokat kellett rangsorolni, és hármat kiválasztani. Azok a blogok kerültek végül a legjobbak közé, ahol a blog indulásától látni lehetett mi érdekli a szerzőt, mi a célja, honnan-hová tart. Azok a fotóblogok, ahol a blogger ugrált az absztrakt - riport - színes - feketefehér - képek között, hátrébb került, mint a világos elképzelések mentén végigvitt blogok.

Hát ennyi. A közös döntésünk alapján egyhangúan legjobb háromnak ítélt blogok listája itt van a linken.

Arra is jó volt a zsűrizés, hogy rájöjjek: a saját blogjaim közül egyik sem felelne meg az általam támasztott elvárásoknak. Van még hova és mit, mert bizony az én blogjaim is jó szarnak tűnnek így visszanézve a többi mellett.

A közönségszavazás eredménye pedig: hát. hm. elnézést.

Ikonikus képek, amiket a londoni zavargásoktól kaptunk

A fenti kép járta körbe címlapokon a világsajtót a szombaton kitört londoni zavargások után. A képet Amy Weston, egy londoni képügynökség fotósa lőtte. A nő egy égő templom második emeletéről ugrott ki a rohamrendőrök kezébe, a sorozatfelvétel következő kockái szerint elkapták, nem sérült meg.

Számomra ez a másik fotó is legalább ennyire beszédes, bár ki tudja ki volt a szerzője, és nem is igazi fotó (mert mobilos kép, ugye. sicc)

Azt azért gyorsan, hogy nem őrültem meg, és hogy nem is érzek semmiféle rasszista utálatot senki meg semmi iránt. Nem azért tartom jó képnek. Viszont több szinten is beszédes, nem csak a kialakult helyzet miatt.

Ha egy ikonikus kép attól az, mert erősen rávilágít egy problémára, akkor ez mindenképp túlteljesíti a feladatát. Eljutott a világ Elliott Erwitt 1950-es fotójától egy olyan állapotig, ahol a fenti kép elkészülhetett. Nem azt mondom, hogy a két fotó között bármilyen közvetlen kapcsolatot lehetne vonni, hiszem hatvan év és egy óceán választja el őket egymástól, de mégis ugyanazzal a problémával foglalkozik. 

A londoni események pedig azt mutatják, hogy a most kialakult helyzet legalább annyira elítélendő és rossz, mint az, amit Elliott Erwitt fogott meg a lenti fotóján.

 

A Szíjjártónak pedig szóljatok, hogy a pónit a boltba azonnal vigye vissza. Nagyítás

 

Miért csak huszonkettedikek lettünk a zenei paralimpián? - Minden válasz minden kérdésre

Ha nem az unalmas és giccses tucatdal egy jellegtelen, átlagos előadótól, akkor biztos nemzetközi összeesküvés áll a gyalázatos eurovizilós szereplésünk hátterében. Érdemes megvizsgálni a valódi okokat.

A szomszédok egymásra szavaznak. Oké, ezt elsőnek nagyjából alá is lehet írni. Ha megnézzük a ponttáblát, akkor tényleg az látszik, hogy a versenyző országok 60%-ban közeli szomszédokra szavaztak. Azerbajdzsán nyilván az iraki és az iráni titkosszolgálatok versenyen kívüli többletszavazataival nyert.

Az az ország nyer, ahonnan többen menekültek külföldre. Valóban, a rengeteg balkánra száműzött svéd tolhatta az országukat a harmadik helyre. Ők gyártják a Nokiát is, biztos semmiség nekik egy sms helyett kettőt elküldeni. Meg amúgy is.

A határon túli magyarok cserbenhagytak minket. A vajdasági magyarok meg a székelyek azért nyomták a gombot serényen. Kaptunk tőlük 8 meg 7 pontot, pedig szegényeket üldözik is ideiglenes hazájukban, viszont a felvidéki véreink le se szartak minket! És ezeket akarjuk mi visszafoglalni? Persze, nagy jóindulattal azt is feltételezhetjük, hogy a szlovák titkosszolgálat letiltotta a kimenőjét mindegyiknek.

Lengyel magyar két jó barát. HAHÓ. Lengyelek! Barátok vagyunk! El tetszettek felejteni? 

A magyar külügy válságban van, diplomatáink nem tettek semmit a siker érdekében. Valóban. Én nem láttam egyetlen nagykövetünket sem Wolf Kati CD-ket árulni a nagykövetségek előtt. Ti láttatok?

Utálnak minket a szomszédaink. Pedig egy olyan országot, ahol egy légifotó miatt is képesek az emberek a százéves trianoni bajaikat felemlegetni, csak szeretni lehet. Azerbajdzsánt bezzeg minden szomszédja szereti! (mi melyik testvérszomszédainkra is szavaztunk cserébe? Izland, Svédország, Görögország?)

Gyurcsány a hibás.

Orbán a hibás.

Rossz a szavazási rendszer.

Ezen kívül, én megmondom őszintén, már nem is emlékszem rá, mit énekelt Wolf Kati. Végig kellett tegnap néznem az egészet versenyt, először láttam az összes előadót. Először, egyszer és utoljára. Viszont egyáltalán nem ragadt meg Kati előadása. Annyira emlékszem belőle, hogy még a lábát sem emelte meg. Úgy állt a színpadon, mint egy darab kő. Még a dal refrénje se jut eszembe. Kb olyan előadás volt, ami 1-2 kör után kiesik a megasztárból (vagy az x-faktorból).

Nem azt mondom, hogy nem tud énekelni, vagy nem szép. Wolf Kati egy énekesnő volt. Elénekelt egy dalt a színpadon. Volt még nyolc másik énekesnő. Ők is elénekeltek egy dalt a színpadon. Ők sem nyertek.

Velük szemben meg ott volt a felálló hajjal pattogó meleg ikerpár, meg az operát éneklő nő, meg a tinibálvány srác, meg az a négy aranyos, színes lány abból a másik országból. És már el is felejtette az ember, hogy kettővel előtte volt egy énekesnő a színpadon, aki elénekelt egy dalt, valami kék ruhában.

Kétség senkiben se legyen afelől, hogy a béna eredményünk után sokkal rosszabb lesz minden-mindekinek az országban.

Hazai hírportálok mobil felületei összehasonlítva

Nemrég találtam rá az [origo] iphone appjára, így már az én telefonomon is teljes a hazai hírportálok mobil lefedettsége. Érdemes mindenkinek összehasonlítani kínálatot. Én legalábbis kíváncsi voltam, hogyan értelmezik nekünk az online követett portálok a mobil hírolvasást.

Előrebocsátom, hogy (iphone-os nyomi vagyok) nem értek a technikai háttérhez, egyszerűen csak felhasználóként értékelem az appokat.

 

1. Origo

+: Az összes app közül talán az [origo] a legösszetettebb. Itt van a legtöbb kontent, viszont ahhoz képest, hogy mennyi tartalmat kapunk, jó a helykihasználása. Tetszik az oldalra görgethető rovatok rész, és a vele szinkronban változó képfolyam. Idáig csillagos ötös. Pont jó méretűek a képek, élmény így lapozgatni a hírek között. 

A cikkekbe kattintva teljesen eltűnik a kezelőfelület, ez is pirospont a helytakarékosságért.

Mindenhol jók a fontok és a színek, az egész egyben van, jól olvasható.

-: A hírtérkép funkciónak sok értelmét nem látom. Egynek jó móka, de kétlem, hogy bárki is így keresgélne a hírek között. Talán ha elárasztanák friss közlekedési információkkal a belvárosi dugóktól a vidéki balesetekig, vagy google maps-féle traffic radarral.

A navigáció nagyon túlzsúfolt. Egy rossz mozdulat, és véletlenül belelépünk egy cikkbe. Ha nem vigyázunk, az éppen olvasott cikkből egy oldalra mozdulattal a következőre ugrunk. A navigációhoz néha sebészi pontosságú ujjmozdulatok kellenek, ami hátráltatja a menet közben, zötyögős BKV-n olvasást.

Nem lehet cikkeket megosztani, de el lehet őket menteni későbbre. Miért nem lehet cikkeket megosztani, és mi értelme így a mentésnek?

8/10

2. Hír24

A hír24 app az egyik fail a listán. A főoldal helykihasználása teljesen rossz. A látványosnak gondolt kártyalap-szerű lapozgatós megoldás szerintem inkább ciki, mint ötletes, ráadásul a logo és az időjárás elfoglalja a kijelző ötödét. Minek.

Amellett, hogy a design ciki, a lapozgatásnak nincs eleje, nincs vége. Nem tudod hány cikk van még hátra, nem látod mi a következő.

Lapozgatsz körbe-körbe, és lehet hogy teljesen érdektelen híreket dobál egymás után. Nem tudod egy listából kiválasztani, ami valóban érdekelne. Ennek nem így kell működnie, és kész.

Ha meguntuk a lapozgatást, kapunk egy igazi svájcibicskát: időjárással, árfolyamokkal, tvműsorral - de ezekre mind van jobb és használhatóbb app a telefonra. 

3/10

3. fn.hu

Az fn volt azt hiszem az első az iphone appok között, messze megelőzve a többieket. Ez viszont nem azt jelenti, hogy a legjobb is lenne a rutinjával. Nem az. Sőt, inkább leragadt ott, ahonnan elindult. Fapados hírolvasó alkalmazás, de legalább lényegretörő. A design nincs annyira egyben, mint az origo-nál, de jól olvasható, és igazán komoly hibája sincs.

Az időjárás/árfolyam funkcióknak itt sem látom értelmét. A képek menüpont is inkább kihasználatlan lehetőség, mint érdekes tartalom. A képek túl kicsik, a lapozás nem gördülékeny, és nincs értelme - legalább kapcsolódó cikkekre mutatnának a képek, vagy valami.

Ja, és kapcsolódó cikkek: A hírek szövegébe ágyazott linkek nem a mobil felületre mutatnak, hanem az fn.hu oldalát töltik be. Miért.

5/10

4. HVG

Eeee, nem mondhatok rosszat. Vicceltem. A hvg valahol félúton van a fapad és a luxusmagánrepülő között. A jó értelemben. A főoldal olyan, amilyennek lennie kell: jól tükrözi le a hvg.hu címlapját. Jól eltaláltak a kép/szöveg arányok a kiemelt anyagoknál, és a hírlistában is. El tudnék képzelni még oldalra-navigációt a nagyképes vezető anyagokhoz, hasonlóan az origo felépítéséhez, de így is rendben van.

Tetszik a nyomtatott lap ajánlója, ahol visszanézhetjük a hetilap legendás címlapjait '79-ig. De nem tetszik, hogy rossz minőségűek a képek, nehezen olvasható rajtuk a szöveg. Meg a címlap mellé lehetne tartalmi ajánló is a lapszámokhoz, hogy több értelmet kapjon a dolog.

Jó, hogy külön menü alól elérhető a nagyítás és a videók is, de nem jó, ahogy a nagyítás kinéz (egész kijelzőt betöltő képek kellenének, gyászkeret és hasonló sallangok nélkül!), és a videók közül sem lehet mindegyiket megnyitni.

Az olvasás itt is rendben van, de a keret eltűnthetne közben, hogy több hely legyen.

A HVG app egyik előnye, hogy rendesen működik belőle a megosztás (twitter, facebook, mail). Ez alap dolog kéne hogy legyen mindenkinél. A másik előnye pedig az értesítések testreszabhatósága. Rovatonként kérhetünk értesítőt az új hírekről, ez aranyat ér.

8/10

5. Hírmátrix

Biztos van, aki látja a fantáziát és a forradalmi újítást a nol hírmátrixában, én nem tartozom közéjük.

Ugyanaz a bajom vele, mint a Hír24 lapozgatásával. Nincs eleje és vége, nem ad támpontokat. Nem így képzelem a mobil hírolvasást.

Lehetne ezt jól is csinálni, legalább rovatonként lebontva, hogy tematikusan-célirányosan lehessen nézelődni. Lehetnének képek is a négyzetekben, ami legalább valami támpontot adna, hogy merre jártam már az útvesztőben. 

Ha sikerül felülkerekednünk a hírmátrixon. és megtaláljuk amit kerestünk, a cikkek már kellemesen olvashatók.

4/10

6. Index

Legvégére hagytam az indexet - kakukktojásként - mert itt csak egy mobil felületet kapunk. Viszont azt a lehető legjobb formában. Nincsenek felesleges elemek. Azt kapjuk, amiért megnyitottuk. Az olvasást nem zavarja semmi, a navigáció ott van a cikk végén, ahol használni akarjuk. Egyszerűen jó így.

A felület még szebb az aloldalakon, ahol minden cikkhez van kapcsolt kép is.

Jól ki van találva az egész, talán nem is kell több. Talán mégis kéne megosztás, meg cikkmentés.

7/10

-

Nagy tanulságot nem akarok levonni. Győztest sem hirdetnék, mert mindegyiknek vannak hibái. Használgassa szépen mindenki a neki tetszőt. Viszont a végére egy app ami szerintem minden szempontból hibátlan a kategóriában: design observer

Tényleg, és hol a jobboldal a mobil hírpiacról? Mit olvas, aki még hisz a turulmadárban?

Tényleg egy szétlőtt fejű szakállas hullára vagytok kíváncsiak?

"Én csak akkor hiszem el, ha mutatnak róla egy hiteles felvételt bizonyítékként." - Én meg nagyon meglepődtem rajta, hogy van olyan ember, akinek csak Oszama bin Laden hullájának látványa nyújthat bizonyosságot (bár a nyers erőszak mainstreambe emelése miatt már hónapokkal ezelőtt kiakadtam).

Azon kívül, hogy bin Laden csak a CIA legendája, egyéb okai is vannak, hogy nem láthatjuk a trófeát:

Amerika ünnepel. Nem egy ember halálát ünneplik, hanem valami nemzeti beteljesedést. Mintha hozzánk trianon előtti területeket csatolnák vissza: akkor sem a sok új szomszédért meg a magyar tengerpartért lennénk oda, hanem a történelmi igazságtételért (jó, sicc). Külső szemlélőként tényleg furcsa azt látni, hogy egy rajtaütéses gyilkosság hírére zászlót lengetnek a Time Square-en, de mivel nincs ami beárnyékolja a hírt - nincs fotó a gyilkosságról - ezt a problémát elnyomja a tíz év várakozás után érzett katarzis.

Nagyon sokan nem ünnepelnek. Bármennyire is jelentéktelen figura lett Oszama a bujkálással töltött évek alatt, maradtak még bőven szimpatizánsai, akik ugyanúgy zászlót ráznak a halálhírre, csak máshol, más színűt. Ezeknek a csoportoknak csak olaj lenne a tűzre egy ilyen fotó. Nem csak azért, mert szembesülnének halott példaképükkel, hanem a képet kinyomtatva magukkal vihetnék a zászló mellé - újra jelképpé válhatna a szakállas öreg bácsi, ami tovább mélyítené az indulatokat, nem pedig lezárna egy tíz éve tartó kellemetlen helyzetet.

A képeknek hatalma van. És nem csak azért, mert fotós-képszerkesztőként hazabeszélnék. Vissza kell nézni bármelyik ikonikus fotóra a történelemből. Vannak képek, amik komoly hatást gyakoroltak a világra. Lehet hogy nem döntöttek meg kormányokat, nem gyógyítottak halálos betegségeket, de tudat alatt ott működnek az emberekben, amikor jobbra vagy balra szavaznak, amikor adakoznak, amikor elítélnek vagy támogatnak valamit.

Egy ilyen kép komoly indulatokat válthat ki, kiszámíthatatlan folyamatokat indíthat el. Sokkal több bajt okoz, mint amennyit megold. A hivatásos kételkedőkben nem csillapított volna semmit: Azok az emberek, akik ma a képet várják, ha holnap megkapnák, biztosan azt mondanák, hogy hamisítvány. 

Felelőtlenség lett volna publikálni a képet a hírrel együtt. A megfelelő emberek ezt megtanulták akkor, amikor Szaddam Husszein kivégzését élőben közvetítették: Irakban azóta is a polgárháború zászlóshajója a felvétel.

Minden fotó egyben önarckép is (Philip Gourevitch). Egy kép amit készítünk, rólunk is elárul dolgokat.

Mit üzenünk magunkról egy ilyen fotóval?

 

 

 

A Thor az a film, ami után kétszer meggondolod, hogy valaha még moziba menj

Mert a Thor egy harmatgyenge film, amit erős jóindulattal is csak letölteni éri meg. Unalmas házi feladat akármelyik filmes stábnak, akire sok pénz bíznak ma Hollywoodban.

De a házit legalább jól megcsinálták: Thor karakteréről, érzelmeiről végülis elég sokat megtudunk a filmből. Akinek az egész univerzum újdonság még, az talán szórakozhat is (a felfedezés öröme), de az első rész ennél többet nem is akar nyújtani. Egy kétórás teaser a Thor kettőhöz.

Aki viszont a filmélményért megy a moziba, az feleslegesen ül be a Thorra. 

3D-ben pláne. Az extra effektek semmit nem adnak a hangulathoz. A 3D-s jelenetek éppen annyi élvezetet nyújtanának rádióból hallgatva, mint imax vásznon. Az, hogy két ember 3D-ben beszélget a tábortűz mellett, miközben nézik a csillagokat, az 3D-ben is unalmas üresjárat. Üresjáratokból pedig van bőven: úgy a film 80 százaléka áll ilyen panelekből.

A látványosnak ígérkező csatajelenetekben (2 van) sem sikerült kihasználni rendesen a technikát. A mai divat szerint kivehetetlenül közelről, rángató kamerával mutatnak minden akciót. Nem értem miért költenek súlyos pénzeket cgi-re, ha az eredmény csak egy élvezhetetlenül eldarált, villogó, frusztráló izé lesz úgyis.

Jogosan várhatnánk a villámspamelős, kalapácspörgetős hentelést. Nem kapunk ilyet, csak egy rövid ízelítőt belőle.

"Nézzétek, itt ez a félisten, aki tíz jégóriást gyűr le egyszerre, de mi inkább azt mutatnánk be, hogyan lesz szerelmes. Bocsi srácok." - a rendezők.

Hangok terén sem domborít a film. Olyannyira, hogy még a legmonumentálisabb jeleneteken is szinte néma unalommal repülünk végig. Pedig hát a kamera épp a kibaszott Valhalla aranyoszlopos csarnokai közt röpköd a felhők felett, az univerzum közepén keresztül (3D-ben!). 

Szóval ez van. Amellett, hogy önmagában béna film a Thor, önmagán túlmutatva talán hozzájárul egy kicsivel a moziipar leépítéséhez is. Az ember elmegy, kicsenget sok pénzt az élményért, imax, 3d, whoa - de nem kap semmit. Legközelebb pedig meggondolja, hogy elmenjen-e egyáltalán. Maga alatt vágja a fát a filmes szakma az ilyen selejtekkel.

 

Ezt pedig már csak az olvassa el, aki látta a filmet:

Nem tudom, ti mennyire barátkoztok meg azzal a világképpel, hogy valahol, magasan a felhők felett áll egy nagydarab néger a szivárványos híd legvégén, és szarik a fejünkre, ha úgy tartja kedve. Mert tuti kipróbálta legalább egyszer, hogy milyen lehet kiállni oda a vízesés szélére, és beleereszteni a kábelt a végtelen világűrbe vagy a bifrosztba. És nem úgy tűnik, hogy ebben mi megakadályozhatnánk őt. Ez elég aggasztó.