hernádi levente épp nem fotózik

iPhone-nal videózol, buzi-e vagy?

Gúnyos nevetés mellett nagyjából ez volt minden kolléga reakciója, akivel összefutottam március 15-én, és akinek elújságoltam, mivel próbálkozok épp.

Szeretnék pár dolgot megcáfolni és megerősíteni.

1. Nem vagyok!

2. Ennek ellenére sosem éreztem ennyire erős és fontos eszköznek az iPhone(4)(s)-t.

A cél az volt, hogy minden ünnepi rendezvényről készüljön azonnal, egy néhány másodperces hangulatjelentés, ami használható a percről percre tudósításhoz illusztrációnak. Egy kép videó a tömegről, rendkívüli eseményekről, satöbbi.

Gondoltam majd fotózás közben előkapom egyszer-egyszer a telefont, felveszem azt a négy jelenetet, amiből összejön a harminc másodperces hangulatjelentés, aztán fotózok tovább.

Ez az, ami a gyakorlatban nem működik.

Videós előképzettségemről annyit érdemes tudni, hogy még egy családi videót sem raktam össze soha. Egy nappal korábban kipróbáltam egyszer a szerkesztőségben, hogy hogyan fogok felvenni, meg egyáltalán, mit lehet rögzíteni, ééés nagyjából ennyi.

Nehezítő körülmény volt, hogy az összes ünnepi rendezvényről kellett videó, így amikor három helyszínen egy időben történtek dolgok, nagyjából 5-10 perc jutott egy eseményre, aztán rohantam a következőre.

Megkockáztatom, hogy egy egyszerűbb helyzetben jobban működik egymás mellett a kettő. Legközelebb.

Az odáig oké, hogy az ember eldönti fejben, hogy mit akar megmutatni. Ez a napi rutinból adja magát.

A kézremegés az első probléma. Nem vagyok remegős kezű, a kamera viszont baromi érzékeny, még oszlopnak támasztva is elég látványosan remeg, sajnos. Akciójeleneteknél lehet, hogy annyira nem lesz feltűnő, de állóképnél meg svenkelve az. Nagyon az. Viszont még így is ezekre a legalkalmasabb.A remegés nagyon leszűkíti a mozgásteret, ez komoly technikai korlát, amit le kell nyelni.

A videó összerakása, feliratozása és feltöltése pofonegyszerű. Az iMovie egy hihetetlenül erős alkalmazás. Nagyjából 3-5 percig tartott egy-egy videó összerakása, !séta közben egyik helyszínről a másikra. Ennyi idő alatt a memóriakártyáról nem töltök a laptopon át képeket a szerkrendszerbe.

Bármennyire is egyszerűnek tűnik felvenni pár rövid snittet, ez elég komolyan a fotós munka rovására megy. Ott kell lennie a telefonnak is a kézben; nem mindegy, hogy milyen hangok szólnak a háttérben a jelenet alatt; hirtelen nehéz váltani egyik eszközről a másikra, mert teljesen máshogy kell a témához közelíteni az egyik és a másik géppel (és nem csak technikai értelemben, meg a látószög miatt).

Itt is lehet rontani, a hibát pedig ugyanolyan nehéz korrigálni, mint egy elszalasztott képnél. Meglök valaki, belekiabálnak, belemászik valaki a képbe és lehet is újrakezdeni a felvételt. Megint várni egy jó jelenetre, tovább keresni. Satöbbi.

Nem lehet csak úgy zsebre vágni egyik eszközt sem, mert a munka minden eleme folyamatos odafigyelést igényel. Még feltöltés közben is figyelni kell a csíkot, hogy nem szakad-e meg a kapcsolat, rendben felért-e az anyag, ilyenek. (ugyanez a fotók esetében is. Ha fotózni kell, akkor csak a téma van, és nincs más a világon körülötted.) 

Most akkor fotó vagy videó? Kezdjek el feltölteni? Szerkesszem? Vágjak? Várjak, mert történhet valami? Küldjem a képet? - ezt az öt kérdést tettem fel magamnak egyszerre, minden pillanatban, és nem mondom, hogy mindig jól döntöttem. Hihetetlenül komplex feladat, de igazi kihívás, és ez tetszik. 

Első tapasztalatnak felbecsülhetetlen volt a tegnapi. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy mennyire erős eszköznek tartom ma az iPhone-t. 

-

Zászlótűzés a volt MTV székháznál: Egy jelenet, ami jó, persze megvan képben is, de így, hogy végig látod a botladozást, hallod mögötte az erőteljes hangokat, szerintem hatásosabb, mint egy fotó. (jó, itt utólag jól elbasztam a feliratok helyét, ez korrigálható. :P)

A Jobbik a Deák téren:

Lengyel ünneplők a várban:

Tisztában vagyok vele, hogy nem ezekkel és ilyen anyagokkal lehet/fogok a jövőben minőségiújságírás díjakat nyerni. Ezek a technikák a minél gyorsabb multimédijás beszámoló elkészítésére szolgálnak, ezen az eszközök fejlődése sem fog nagyban változtatni még egy jódarabig. Amikor viszont kattintásokban kifejezhető olvasói igény van rá, hogy azonnal képet és videót tudjunk mutatni valamiről, akkor ez > bármi más, ami jelenleg elérhető az internetekre dolgozó szalagmunkás számára.

Én is köszönöm

Három éve elképzelni sem tudtam, hogy bármi közöm lesz a fotós szakmához. 

Azt pláne nem, hogy egy két kredites, szabadon választható "Fotó" tantárgynak köszönhetem majd, hogy három éve a fotós szakmán kívül semmi mást nem tudnék elképzelni magamnak.

Fotózni szerettem előtte is, meg kattintgattam is, sokat, de a szerelem a negyedik félévben kezdődött, a BKF-en. Pedig igazán nem sok mindent tanultunk ott: képeket nézegettünk heti egyszer, másfél órában. Mégis, azt hiszem mindent, amit ma szeretek fotózásban, és az emberekben akik művelik, ott értettem meg.

A félév végére gyűlt bennem össze annyi bátorság, hogy a nyárra jelentkezzek a tanárnál gyakornoknak a HVG fotórovatához. A tanárnál, akiről csak annyit tudtam, hogy Bánkuti Andrásnak hívják, mindig nagy fotóstáskával jár, mellesleg talán valami köze van a MUOSZ fotó-szakosztályhoz, és a HVG fotórovatához is. - Szerénysége ennyit árult el a diákok felé.

Talán az unokáimnak is mesélni fogom a történetet, mikor Marcival ketten aláírtuk a papírokat a HVG-nél az első napon, Andrásnak pedig csak annyi volt a kérdése, hogy van-e nálunk fényképezőgép, és már küldött is minket a Duna-partra, ahol épp a holokauszt emlékműnél tüntettek. - Innentől pedig 1-re csökkent a lehetséges karrier-opciók száma.

Kép képet, hónap hónapot, év évet követett, én pedig a főiskola mellett ottragadtam a fotórovatnál, amikor csak tudtam. Hogy mekkora emberek között is, arra csak az elmúlt néhány hónapban kezdtem rájönni, mióta nem csak tanulóként, hanem kollégaként próbálok felnőni a szinte elérhetetlen, félisteni szintre. (a félisten jelző pedig egyáltalán nem túlzás, legalábbis magamnak mindig ezt mondogatom, amikor megpróbálom elképzelni a helyzetet)

Amikor egy délután csörög a telefonom, és egy idősebb fotóriporter kérdezi tőlem - kicsit elcsukló hangon - hogy úgy hallotta, elmegy a Bánkutya a HVG-től, és hogy ez biztos nem igaz; amikor a Szigeten a hajnali buli közepén kijózanít valakit, mikor megtudja ugyanezt, nos, akkor értettem meg igazán, hogy egy olyan emberrel dolgozhatok együtt, aki azzá tette a szakmát, amiért ma mindannyian benne élünk.

Bánkuti leckéi egy egész generációnyi fiatal fotóst indítottak útnak, és még biztosan sokszor ennyinek lesz példaképe András.

Én csak ennyit tudok köszönni neki. Mindent. 

Összeraktunk egy Nagyítást is az alkalomból. Nézzétek meg.

Tőlem ezért nem kapsz díjat a Goldenblogon

Hahaha, na, de tényleg:

A Goldenblog fotó szakosztály egyik szakmai zsűrije voltam, ami remek alkalom volt arra, átnyálazzak SOK hazai fotóblogot (a nagyját eddig is követtem), és leszűrjek hatalmas tanulságokat. Íme:

Kezdjük ott, hogy mit tekintünk fotóblognak. Egységes álláspontunk volt a zsűrivel, hogy a flickr/picasa/inda megosztókat nem tekintjük annak. Azok tárhelyek. Még ha tágan értelmezve tényleg ellátnak fotóblog funkciókat is.

Fotóblog iskolai definíció: az erre alkalmas felületen tálalt, folyamatosan frissített képes blog, ahol a szerző a saját képeiből vezet egy napló-szerű izét.

Ezzel kilőttük a listából az eyecandy gyűjteményeket. Szörfölni a neten és share gombot nyomogatni kevés hozzáadott értékkel bír, nem ezt szerettük volna díjazni. 

Nem nyertek (sajnos) a fotós tematikájú hír- és szakértői blogok, bármilyen kiválóak is. Völgyi Attila blogja meg az inPhoto a két legszínvonalasabb ilyen blog itthon, minden elismerést megérdemelne (egy másik kategóriában) amit ők csinálnak, de nehéz lett volna az általuk szerkesztett tartalmat, és a saját képekkel naplózó blogokat összehasonlítani. Kár, de azt hiszem így belátható a döntés.

(Remélem lesz rá valahogy lehetőség, hogy kiemelt blogokként fennmaradjon a nevük a nyertesek mellett, de erre nincs ráhatásunk zsűriként, ahogy a Goldenblog lebonyolításának egyik elemére sem volt. Kár.)

A jó, a rossz és a nemveszünksemmit

Miért rossz egy fotóblog, és hogy lehet jobban csináln? A bennmaradó blogok között voltak nem-túl-jók és nem-túl-rosszak, egészen jók és egészen rosszak is. Innentől a szempontok csak a saját véleményemet tükrözik.

- Bélyegképek: Mit érnek a rendszeresen posztolt képek, ha 2-300px szélesek? Eltűnnek az oldalon, kivehetetlenek, nem érvényesül maga a kép, ami a blog lényege lenne. Használjatok bátran nagy képeket. Bigger is better. Pláne ha képekről van szó. Nagy képek. Nagy képek. Nincs annál szomorúbb, amikor egy nagy, szép, szellős oldalt nem tölt ki a kép.

- Szöveg és képek aránya: Sok a grafomán fotóblogger, és ez jó, de a legtöbben nem tudtátok eltalálni a kellemes arányt szövegelés és képek között. A kettő akkor működik egymás mellett, ha a kép kiegészíti a szöveget, ráerősít a tartalomra, a szöveg pedig nem olyan hosszú, hogy elnyomja a képeket.

Rengeteg jóképű, de túlírt fotóblog volt, nagyon-nagyon felesleges és fárasztó szövegeléssel. Volt, ahol meg az volt a baj, hogy egyáltalán semmit nem tudtunk meg a képekből, azok magukban nem voltak elég beszédesek, hiányzott 1-1 rövid képalá, vagy ilyesmi.

- Válogatás hiánya: Senkitől nem várható el, hogy szerkesztőként gondolkodjon, de még így is nehezen értelmezhető, miért kell 25 egyforma képet feltölteni egy kirándulás pihenőjéről, 15-öt egymás alá a teliholdról - ahol a képek között annyi a különbség, hogy a bal alsó sarokban az egyik faágat kicsit arrébb fújta a szél két expó között.

A kevesebb több. Egy-két jól kiválogatott, kedvenc kép egy témáról sokkal szebbé teszi az élményt a nézőnek, mint 15 egyformán jó, vagy egyformán rossz.

- Öncélű magamutogatás: Sok marketing-szagú fotóblog volt, az ilyeneket nem tudom szeretni. Két típusuk van: az egyik a kizárólag esküvő- és babaportékkal operáló fotóblog, aminek az egyetlen üzenete a fotós által kínált szolgáltatás népszerűsítése. Én az ilyet nem tekintem blognak. Csak egy folyamatosan frissített portfoliónak.

A másik típus az önjelölt divatfotósok amatőr modell portréit felvonultató blogok, amik nem sokban különböznek a fentitől, mégis, itt azért nyomokban felfedezhető volt, ha a magamutogatáson kívül valóban naplót is vezet az illető, vagy legalábbis úgy tesz: néha werkfotók, néha egy kis sztorizgatás - de ezek sem informatív tartalmat adnak, csak "nézd meg, így fogom a nagy dslr fényképezőgépemet" - szagú dolgok.

Mindkét típusnál mentette volna a helyzetet, ha oldalanként egyszer-kétszer olvashattam volna valóban hasznos tanácsokat, technikai infókat a képek készítéséről, ötletelést világításról, beállításokról vagy bármit, ami elszakad a fent már említett önfényezéstől.

- Következetlenség: ez a tényező igazán csak az utolsó körökben számított, ahol a Top10 blogokat kellett rangsorolni, és hármat kiválasztani. Azok a blogok kerültek végül a legjobbak közé, ahol a blog indulásától látni lehetett mi érdekli a szerzőt, mi a célja, honnan-hová tart. Azok a fotóblogok, ahol a blogger ugrált az absztrakt - riport - színes - feketefehér - képek között, hátrébb került, mint a világos elképzelések mentén végigvitt blogok.

Hát ennyi. A közös döntésünk alapján egyhangúan legjobb háromnak ítélt blogok listája itt van a linken.

Arra is jó volt a zsűrizés, hogy rájöjjek: a saját blogjaim közül egyik sem felelne meg az általam támasztott elvárásoknak. Van még hova és mit, mert bizony az én blogjaim is jó szarnak tűnnek így visszanézve a többi mellett.

A közönségszavazás eredménye pedig: hát. hm. elnézést.

Ikonikus képek, amiket a londoni zavargásoktól kaptunk

A fenti kép járta körbe címlapokon a világsajtót a szombaton kitört londoni zavargások után. A képet Amy Weston, egy londoni képügynökség fotósa lőtte. A nő egy égő templom második emeletéről ugrott ki a rohamrendőrök kezébe, a sorozatfelvétel következő kockái szerint elkapták, nem sérült meg.

Számomra ez a másik fotó is legalább ennyire beszédes, bár ki tudja ki volt a szerzője, és nem is igazi fotó (mert mobilos kép, ugye. sicc)

Azt azért gyorsan, hogy nem őrültem meg, és hogy nem is érzek semmiféle rasszista utálatot senki meg semmi iránt. Nem azért tartom jó képnek. Viszont több szinten is beszédes, nem csak a kialakult helyzet miatt.

Ha egy ikonikus kép attól az, mert erősen rávilágít egy problémára, akkor ez mindenképp túlteljesíti a feladatát. Eljutott a világ Elliott Erwitt 1950-es fotójától egy olyan állapotig, ahol a fenti kép elkészülhetett. Nem azt mondom, hogy a két fotó között bármilyen közvetlen kapcsolatot lehetne vonni, hiszem hatvan év és egy óceán választja el őket egymástól, de mégis ugyanazzal a problémával foglalkozik. 

A londoni események pedig azt mutatják, hogy a most kialakult helyzet legalább annyira elítélendő és rossz, mint az, amit Elliott Erwitt fogott meg a lenti fotóján.

 

A Szíjjártónak pedig szóljatok, hogy a pónit a boltba azonnal vigye vissza. Nagyítás

 

Tényleg egy szétlőtt fejű szakállas hullára vagytok kíváncsiak?

"Én csak akkor hiszem el, ha mutatnak róla egy hiteles felvételt bizonyítékként." - Én meg nagyon meglepődtem rajta, hogy van olyan ember, akinek csak Oszama bin Laden hullájának látványa nyújthat bizonyosságot (bár a nyers erőszak mainstreambe emelése miatt már hónapokkal ezelőtt kiakadtam).

Azon kívül, hogy bin Laden csak a CIA legendája, egyéb okai is vannak, hogy nem láthatjuk a trófeát:

Amerika ünnepel. Nem egy ember halálát ünneplik, hanem valami nemzeti beteljesedést. Mintha hozzánk trianon előtti területeket csatolnák vissza: akkor sem a sok új szomszédért meg a magyar tengerpartért lennénk oda, hanem a történelmi igazságtételért (jó, sicc). Külső szemlélőként tényleg furcsa azt látni, hogy egy rajtaütéses gyilkosság hírére zászlót lengetnek a Time Square-en, de mivel nincs ami beárnyékolja a hírt - nincs fotó a gyilkosságról - ezt a problémát elnyomja a tíz év várakozás után érzett katarzis.

Nagyon sokan nem ünnepelnek. Bármennyire is jelentéktelen figura lett Oszama a bujkálással töltött évek alatt, maradtak még bőven szimpatizánsai, akik ugyanúgy zászlót ráznak a halálhírre, csak máshol, más színűt. Ezeknek a csoportoknak csak olaj lenne a tűzre egy ilyen fotó. Nem csak azért, mert szembesülnének halott példaképükkel, hanem a képet kinyomtatva magukkal vihetnék a zászló mellé - újra jelképpé válhatna a szakállas öreg bácsi, ami tovább mélyítené az indulatokat, nem pedig lezárna egy tíz éve tartó kellemetlen helyzetet.

A képeknek hatalma van. És nem csak azért, mert fotós-képszerkesztőként hazabeszélnék. Vissza kell nézni bármelyik ikonikus fotóra a történelemből. Vannak képek, amik komoly hatást gyakoroltak a világra. Lehet hogy nem döntöttek meg kormányokat, nem gyógyítottak halálos betegségeket, de tudat alatt ott működnek az emberekben, amikor jobbra vagy balra szavaznak, amikor adakoznak, amikor elítélnek vagy támogatnak valamit.

Egy ilyen kép komoly indulatokat válthat ki, kiszámíthatatlan folyamatokat indíthat el. Sokkal több bajt okoz, mint amennyit megold. A hivatásos kételkedőkben nem csillapított volna semmit: Azok az emberek, akik ma a képet várják, ha holnap megkapnák, biztosan azt mondanák, hogy hamisítvány. 

Felelőtlenség lett volna publikálni a képet a hírrel együtt. A megfelelő emberek ezt megtanulták akkor, amikor Szaddam Husszein kivégzését élőben közvetítették: Irakban azóta is a polgárháború zászlóshajója a felvétel.

Minden fotó egyben önarckép is (Philip Gourevitch). Egy kép amit készítünk, rólunk is elárul dolgokat.

Mit üzenünk magunkról egy ilyen fotóval?

 

 

 

Mától indul a Magyar Képmesék

Pár hete hirtelen felindulásból elkezdtem összegyűjteni a Readerembe az összes magyar fotóblogot. Persze ez egy lehetetlen vállalkozás.

Túl széles az internet ahhoz, hogy minden fotóblog felkerülhessen a listára (csak a freeblog rendszerében közel ezer fotóblog van jegyezve - ki tudja, mennyi az inaktív?). Nem is állítanám ezért, hogy az itt szereplő blogok a legnépszerűbbek, vagy legjobbak. Egyszerűen csak ezeket találtam meg eddig.

És tulajdonképpen ez adta az ötletet a Magyar Képmesékhez.

A Magyar Képmesék egy Facebook csoport lesz, ami ajánlóként fog működni ezekhez a blogokhoz. Olyan képek kerülnek majd bemutatásra, amik megtetszettek a hírfolyamból. Nem fotókat fogok lopkodni a fotóblogokról, csak linkeket adok a bejegyzésekhez.

Teljesen szubjektív válogatás lesz. Szeretnék az átlagosnál picit igényesebb színvonalat tartani. Ha ez azzal jár, hogy kevesebb lesz a tartalom, vagy egy blog sokszor ismétlődik, akkor ez van. Legyen a szerzőnek is jó érzés a kiemelés, meg legyen a nézők számára is élmény a nézegetés. Ez a cél.

Az alapelvek ezek:

- Jó kép. (hehe. ennyi. minden, ami a jó kép fogalmát szerintem kimeríti. érdekes, meglepő, szép, elkapott, vicces)

- Tartalmas, érdekes, közérdekű írás.

- Nem reklámozni szeretnék. Aki a napi iparosmunkájából csinál blogot (esküvő, csecsemő, portré, stb) nem fog minden bejegyzésével megjelenni. 

- Nem fűznék kommentárt a képekhez. Nem szeretnék kritizálni, vagy az egekig magasztalni senkit. Viszont nem tiltom meg, hogy bárki a kommentekben kifejtse véleményét bármelyik képről is. Ez lenne valójában a csoport lényege: beszélgessünk, lájkoljunk, tanítsuk egymást, szervezzünk dolgokat, szerezzünk barátokat, ellenségeket.

Magyar Képmesék Facebook oldal

(first order of business: a lista még a héten ki lesz bővítve a tumblres fotóblogokkal)

BKF Fotográfia szak felvételi - 2011

Kedves felvételizők

Februárban letelt már a jelentkezési határidő, de mivel az elmúlt két hónapban szerintem mindannyian tőlem érdeklődtetek a fotográfia szakról (sőt, a mai napig), szeretnék az alábbi bejegyzéssel tisztázni pár dolgot:

1. Nem járok a BKF Fotográfia szakára.

2. Csak a felvételiről írtam tavaly nyáron.

3. Nem tehetek róla, hogy egy egész szaknyi fiatal fotós nem volt képes a blogomnál relevánsabb találatot a google-be tuszkolni közel egy év alatt.

És akkor a felvételiről:

A BKF hivatalos oldalán: semmi, igen.

Én tavaly a három fordulóról leírtam a tapasztalataimat három bejegyzésben:

BKF Fotográfia szak felvételi - I. forduló
BKF Fotográfia szak felvételi - II. forduló
BKF Fotográfia szak felvételi - III. forduló

Negyedik rész azért nincs, mert nem kerültem be. Egy darab államilag támogatott hely volt, ahhoz pedig több pont kellett volna, mint amennyit én kaptam.
Viszont járnak oda ismerőseim. Az ő véleményük a szakról, ha nem is egyértelműen, de pozitív.

Amit eddig meséltek róla, én is annyit tudok:

- Azoknak ajánlható elsősorban, akiket a műtermi, alkalmazott része érdekel a fotónak. 

- Vannak rendszeresen tematikus feladatok, amiket meg kell csinálni. Aztán azokat átnézitek, átbeszélitek az oktatókkal. Vannak elméleti és gyakorlati órák - ahogy mindenhol.

- Van lehetőség használni egy elég jól felszerelt műtermet.

- Van lehetőség barátkozni az épületben tanuló grafikusokkal, ruhatervezőkkel, kreatív emberekkel.

- Kaptok segítséget, felhívásokat, pályázatokra/hoz.

- Attól hogy befizetitek és bejártok, nem fogtok megtanulni sem fotózni, sem kreatívan gondolkodni. - Ahhoz tenni is kell.

- Vannak jó oktatók, akiktől lehet, és van is mit tanulni.

- Vannak nem-túl-jó oktatók, akik azt hiszik hogy egy oktatóDVD lejátszása jelenti a tanítást.

Sikeres felvételizést mindannyiótoknak!

 

Ilyen lesz a közösségi háborús tudósítás?

Átkeresztelhetném a blogot Hogyan ábránduljunk ki a közösségi hírfolyamból tíz egyszerű lépésben-re. Nem ez a célom, de hétről hétre dob valami olyat a gép, amitől apránként morzsolódik le hitem.

Kevés képet láthatunk a Líbiai eseményekről, mert alig néhány tudósítónak sikerült bejutnia az országba. Az AP konkrétan egy flickr accountról vásárolja a fotókat, meg itt van ez a picasa album egy másik líbiaitól, innen is a fél világ veszi át a képeket. Amik nem mutatnak semmit.

Most nem is a képek minőségével lesz bajom. Inkább a tartalommal. Teljesen megértem azokat, akik csak az első galériáig jutnak például a picasa linken, és rögtön be is zárják az egészet. És mondjuk itt van ez a youtube videó, ami feltett minden pontot minden i-betűre (talán mire ezt a posztot megírom, már törlik is).

Szeretnék megmutatni milyen kegyetlen harc folyik az utcákon, oké, de erre akkor sem a cafatokra szakadt holttestek mutogatása a megoldás. Ilyen brutális képek eddig csak az internet legaljának számító oldalakon tűntek fel, és már ott, akkor is elég gáznak számított a facesofdeath tartalom. Ma meg youtube-on kapjuk az arcunkba ugyanazt. 

Az ilyen nyers mutogatással semmit nem lehet elérni. Ezt nem lehet megosztani az ismerőseiddel, nem lehet továbbküldeni, hogy fú, nézzétek, zajlik a történelem.

Teljes céltalan, értelmetlen módja az erőszak bemutatásának, hogy hullazsákokat makróznak mobiltelefonnal, meg egymásra górt, felismerhetetlenségig összeroncsolt holttest-darabkákat videóznak jajjveszékelve. És akkor a fotóriporter a dögkeselyű?

A nézhetetlenül undorító képek mellé cserébe semmit nem tudunk meg körülményekről, hogy legalább valami értelme legyen a hullanézegetésnek. Így akarunk a jövőben tájékozódni a történésekről?

(nemtetszik, nem kattintasz rá. -persze, ezzel kíméljetek)

Mire lehet még használni a Kinectet? - Infrafotózásra!

Amellett hogy a Kinect a jövő év partijátéka, egy IR szűrőjétől megfosztott fényképezőgéppel, vagy infra szűrőkkel, egész mókás fotótéma is lehet.

A mozgásérzékelője egy IR tartományban látható ponthálót vetít maga elé a térbe, és a háló pontjainak torzulásából számolja vissza a testeket. Ez a folyamat szabad szemmel láthatatlan, infra kamerával viszont kívánni sem lehetne érdekesebb látványt. Flickr-en találtam egy fotóst, aki elkezdett kísérletezni a Kinectjével.

Az mondjuk furcsa, hogy ilyen sűrű a pontháló, mégsem érzi az apró mozgásokat az eszköz. Nem lehet ujjmozgással vagy gesztusokkal vezérelni, csak határozott mozdulatokkal. Mennyire jó lenne mind az öt tíz ujjunkat használni vezérlésre.

Össze lehet szedni egy galériányi képet az amerikai havazásról, Flickr-es fotókból?

Kíváncsi voltam. Westbalkán óta tudjuk, hogy a közösségi hírfolyam nem igazán működik híresemények esetében, ha kevés ember kerül közvetlen kapcsolatba a történésekkel. Jól működik viszont, ha a történés tömegeket érint (lásd a nemzeti földrengésünk), ha a dolog egyszerűen befogadható, átadható, ha remeg alattad a szék, neked csak twittelni kell róla és hír lesz belőle.

De mi a helyzet a képekkel?

Arra voltam kíváncsi, össze lehet-e rakni egy galériát Flickren megosztott fotókból, ami versenyképesen bemutatja az elmúlt két napban Amerikára szakadt havazást (versenyképesen = látványosan, informatívan, gyorsan).

Szigorú voltam a válogatásnál. Keresési szempontok:

- creative commons - felhasználható/megosztható license;
- a képnek az elmúlt három napban kellett készülnie;
- a képalából vagy metaadatokból egyértelműen megállapítható helyen és időben.

Ezek a használhatóság alapvető szempontjai, ha bármelyik feltétel nem teljesül, a kép nem játszhat.

Rákerestem a snow, snowstorm, blizzard tagekre nagyvárosok szerint, illetve körülnéztem az erre a célra létrehozott groupokban is. A válogatásra másfél órát szántam, nyugdíjas tempóban ennyi idő kétszer is elég hírügynökségi anyagokból galériát faragni tetszőleges témában.

Másfél óra alatt kb. nyolcezer képet tudtam átnézni, és közel kétszázat emeltem ki közülük. Egy jó képről már thumbnail állapotban el lehet dönteni, hogy működik-e. Ez így megy.

A kiemelt fotók 90%-át sajnos ki kellett szórni a dátum miatt: a legtöbb decemberben vagy január elején készült, esetleg több éve, csak most töltötte fel valaki. Pedig elsőre megörültem, hogy sikerülhet egy fasza galériát összerántani belőlük.

Maradt 10-15 kép amiből elkezdhettem volna válogatni, de erős jóindulattal is csak 4-5 volt olyan, ami hírértékkel bír, és megállná a helyét egy galériában. Szóval ami nem hulladék. Na.

Mielőtt bárki hülyének nézne, hogy profi fotósok munkáihoz mért színvonalat kerestem volna, nem.

A képek egyáltalán semmit nem ábrázoltak: nem kép ez, sem ez, meg ez, meg ez, meg ez, de ez sem és ez sem. És minden kép amit meg sem nyitottam, a hozott példák valamelyik klónja volt.

A címben feltett kérdésre a válaszom egyértelmű: nem. Ez így bukta. Legalábbis ebben a formában nagyon sovány. És ez nem a sokszor emlegetett, évhátrányból induló magyar valóság helyzete, hanem Amerika, ahol előrébb jár a közösségi megosztós kultúra.

Lehet, hogy a huszonezer képes halmazból összejött volna 14-16 kép. De mennyi idő alatt? Milyen szenvedések árán? Nem éri meg a belefektetett idő.

Kíváncsiságból lazábbra engedtem a filtereket, és belevettem a nem CC-license, hanem all rights reserved képeket is. Az eredmény 130.000 képre ugrott. Ha most, fél óra elteltével újra nézném, valószínűleg már 135.000-nél járna.

Thx, but no thx.

Tanulság? Nincs tanulság. Furcsa napról napra megélni ezt a (saját) szemléletváltást. Amiről éveken át hittem hogy működhet, és amiről a főiskola alatt is mindenki homályosan csak annyit mondott, hogy ez az irány, ezt kell majd követni, az a gyakorlatban baromira nem működik.

Megint más kérdés, hogy béna képekből is lehet galériát csinálni, és hangzatos címet adni neki, és ugyanúgy nézni fogják, de hát