hernádi levente épp nem fotózik

iPhone-nal videózol, buzi-e vagy?

Gúnyos nevetés mellett nagyjából ez volt minden kolléga reakciója, akivel összefutottam március 15-én, és akinek elújságoltam, mivel próbálkozok épp.

Szeretnék pár dolgot megcáfolni és megerősíteni.

1. Nem vagyok!

2. Ennek ellenére sosem éreztem ennyire erős és fontos eszköznek az iPhone(4)(s)-t.

A cél az volt, hogy minden ünnepi rendezvényről készüljön azonnal, egy néhány másodperces hangulatjelentés, ami használható a percről percre tudósításhoz illusztrációnak. Egy kép videó a tömegről, rendkívüli eseményekről, satöbbi.

Gondoltam majd fotózás közben előkapom egyszer-egyszer a telefont, felveszem azt a négy jelenetet, amiből összejön a harminc másodperces hangulatjelentés, aztán fotózok tovább.

Ez az, ami a gyakorlatban nem működik.

Videós előképzettségemről annyit érdemes tudni, hogy még egy családi videót sem raktam össze soha. Egy nappal korábban kipróbáltam egyszer a szerkesztőségben, hogy hogyan fogok felvenni, meg egyáltalán, mit lehet rögzíteni, ééés nagyjából ennyi.

Nehezítő körülmény volt, hogy az összes ünnepi rendezvényről kellett videó, így amikor három helyszínen egy időben történtek dolgok, nagyjából 5-10 perc jutott egy eseményre, aztán rohantam a következőre.

Megkockáztatom, hogy egy egyszerűbb helyzetben jobban működik egymás mellett a kettő. Legközelebb.

Az odáig oké, hogy az ember eldönti fejben, hogy mit akar megmutatni. Ez a napi rutinból adja magát.

A kézremegés az első probléma. Nem vagyok remegős kezű, a kamera viszont baromi érzékeny, még oszlopnak támasztva is elég látványosan remeg, sajnos. Akciójeleneteknél lehet, hogy annyira nem lesz feltűnő, de állóképnél meg svenkelve az. Nagyon az. Viszont még így is ezekre a legalkalmasabb.A remegés nagyon leszűkíti a mozgásteret, ez komoly technikai korlát, amit le kell nyelni.

A videó összerakása, feliratozása és feltöltése pofonegyszerű. Az iMovie egy hihetetlenül erős alkalmazás. Nagyjából 3-5 percig tartott egy-egy videó összerakása, !séta közben egyik helyszínről a másikra. Ennyi idő alatt a memóriakártyáról nem töltök a laptopon át képeket a szerkrendszerbe.

Bármennyire is egyszerűnek tűnik felvenni pár rövid snittet, ez elég komolyan a fotós munka rovására megy. Ott kell lennie a telefonnak is a kézben; nem mindegy, hogy milyen hangok szólnak a háttérben a jelenet alatt; hirtelen nehéz váltani egyik eszközről a másikra, mert teljesen máshogy kell a témához közelíteni az egyik és a másik géppel (és nem csak technikai értelemben, meg a látószög miatt).

Itt is lehet rontani, a hibát pedig ugyanolyan nehéz korrigálni, mint egy elszalasztott képnél. Meglök valaki, belekiabálnak, belemászik valaki a képbe és lehet is újrakezdeni a felvételt. Megint várni egy jó jelenetre, tovább keresni. Satöbbi.

Nem lehet csak úgy zsebre vágni egyik eszközt sem, mert a munka minden eleme folyamatos odafigyelést igényel. Még feltöltés közben is figyelni kell a csíkot, hogy nem szakad-e meg a kapcsolat, rendben felért-e az anyag, ilyenek. (ugyanez a fotók esetében is. Ha fotózni kell, akkor csak a téma van, és nincs más a világon körülötted.) 

Most akkor fotó vagy videó? Kezdjek el feltölteni? Szerkesszem? Vágjak? Várjak, mert történhet valami? Küldjem a képet? - ezt az öt kérdést tettem fel magamnak egyszerre, minden pillanatban, és nem mondom, hogy mindig jól döntöttem. Hihetetlenül komplex feladat, de igazi kihívás, és ez tetszik. 

Első tapasztalatnak felbecsülhetetlen volt a tegnapi. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy mennyire erős eszköznek tartom ma az iPhone-t. 

-

Zászlótűzés a volt MTV székháznál: Egy jelenet, ami jó, persze megvan képben is, de így, hogy végig látod a botladozást, hallod mögötte az erőteljes hangokat, szerintem hatásosabb, mint egy fotó. (jó, itt utólag jól elbasztam a feliratok helyét, ez korrigálható. :P)

A Jobbik a Deák téren:

Lengyel ünneplők a várban:

Tisztában vagyok vele, hogy nem ezekkel és ilyen anyagokkal lehet/fogok a jövőben minőségiújságírás díjakat nyerni. Ezek a technikák a minél gyorsabb multimédijás beszámoló elkészítésére szolgálnak, ezen az eszközök fejlődése sem fog nagyban változtatni még egy jódarabig. Amikor viszont kattintásokban kifejezhető olvasói igény van rá, hogy azonnal képet és videót tudjunk mutatni valamiről, akkor ez > bármi más, ami jelenleg elérhető az internetekre dolgozó szalagmunkás számára.

Én is köszönöm

Három éve elképzelni sem tudtam, hogy bármi közöm lesz a fotós szakmához. 

Azt pláne nem, hogy egy két kredites, szabadon választható "Fotó" tantárgynak köszönhetem majd, hogy három éve a fotós szakmán kívül semmi mást nem tudnék elképzelni magamnak.

Fotózni szerettem előtte is, meg kattintgattam is, sokat, de a szerelem a negyedik félévben kezdődött, a BKF-en. Pedig igazán nem sok mindent tanultunk ott: képeket nézegettünk heti egyszer, másfél órában. Mégis, azt hiszem mindent, amit ma szeretek fotózásban, és az emberekben akik művelik, ott értettem meg.

A félév végére gyűlt bennem össze annyi bátorság, hogy a nyárra jelentkezzek a tanárnál gyakornoknak a HVG fotórovatához. A tanárnál, akiről csak annyit tudtam, hogy Bánkuti Andrásnak hívják, mindig nagy fotóstáskával jár, mellesleg talán valami köze van a MUOSZ fotó-szakosztályhoz, és a HVG fotórovatához is. - Szerénysége ennyit árult el a diákok felé.

Talán az unokáimnak is mesélni fogom a történetet, mikor Marcival ketten aláírtuk a papírokat a HVG-nél az első napon, Andrásnak pedig csak annyi volt a kérdése, hogy van-e nálunk fényképezőgép, és már küldött is minket a Duna-partra, ahol épp a holokauszt emlékműnél tüntettek. - Innentől pedig 1-re csökkent a lehetséges karrier-opciók száma.

Kép képet, hónap hónapot, év évet követett, én pedig a főiskola mellett ottragadtam a fotórovatnál, amikor csak tudtam. Hogy mekkora emberek között is, arra csak az elmúlt néhány hónapban kezdtem rájönni, mióta nem csak tanulóként, hanem kollégaként próbálok felnőni a szinte elérhetetlen, félisteni szintre. (a félisten jelző pedig egyáltalán nem túlzás, legalábbis magamnak mindig ezt mondogatom, amikor megpróbálom elképzelni a helyzetet)

Amikor egy délután csörög a telefonom, és egy idősebb fotóriporter kérdezi tőlem - kicsit elcsukló hangon - hogy úgy hallotta, elmegy a Bánkutya a HVG-től, és hogy ez biztos nem igaz; amikor a Szigeten a hajnali buli közepén kijózanít valakit, mikor megtudja ugyanezt, nos, akkor értettem meg igazán, hogy egy olyan emberrel dolgozhatok együtt, aki azzá tette a szakmát, amiért ma mindannyian benne élünk.

Bánkuti leckéi egy egész generációnyi fiatal fotóst indítottak útnak, és még biztosan sokszor ennyinek lesz példaképe András.

Én csak ennyit tudok köszönni neki. Mindent. 

Összeraktunk egy Nagyítást is az alkalomból. Nézzétek meg.

Tőlem ezért nem kapsz díjat a Goldenblogon

Hahaha, na, de tényleg:

A Goldenblog fotó szakosztály egyik szakmai zsűrije voltam, ami remek alkalom volt arra, átnyálazzak SOK hazai fotóblogot (a nagyját eddig is követtem), és leszűrjek hatalmas tanulságokat. Íme:

Kezdjük ott, hogy mit tekintünk fotóblognak. Egységes álláspontunk volt a zsűrivel, hogy a flickr/picasa/inda megosztókat nem tekintjük annak. Azok tárhelyek. Még ha tágan értelmezve tényleg ellátnak fotóblog funkciókat is.

Fotóblog iskolai definíció: az erre alkalmas felületen tálalt, folyamatosan frissített képes blog, ahol a szerző a saját képeiből vezet egy napló-szerű izét.

Ezzel kilőttük a listából az eyecandy gyűjteményeket. Szörfölni a neten és share gombot nyomogatni kevés hozzáadott értékkel bír, nem ezt szerettük volna díjazni. 

Nem nyertek (sajnos) a fotós tematikájú hír- és szakértői blogok, bármilyen kiválóak is. Völgyi Attila blogja meg az inPhoto a két legszínvonalasabb ilyen blog itthon, minden elismerést megérdemelne (egy másik kategóriában) amit ők csinálnak, de nehéz lett volna az általuk szerkesztett tartalmat, és a saját képekkel naplózó blogokat összehasonlítani. Kár, de azt hiszem így belátható a döntés.

(Remélem lesz rá valahogy lehetőség, hogy kiemelt blogokként fennmaradjon a nevük a nyertesek mellett, de erre nincs ráhatásunk zsűriként, ahogy a Goldenblog lebonyolításának egyik elemére sem volt. Kár.)

A jó, a rossz és a nemveszünksemmit

Miért rossz egy fotóblog, és hogy lehet jobban csináln? A bennmaradó blogok között voltak nem-túl-jók és nem-túl-rosszak, egészen jók és egészen rosszak is. Innentől a szempontok csak a saját véleményemet tükrözik.

- Bélyegképek: Mit érnek a rendszeresen posztolt képek, ha 2-300px szélesek? Eltűnnek az oldalon, kivehetetlenek, nem érvényesül maga a kép, ami a blog lényege lenne. Használjatok bátran nagy képeket. Bigger is better. Pláne ha képekről van szó. Nagy képek. Nagy képek. Nincs annál szomorúbb, amikor egy nagy, szép, szellős oldalt nem tölt ki a kép.

- Szöveg és képek aránya: Sok a grafomán fotóblogger, és ez jó, de a legtöbben nem tudtátok eltalálni a kellemes arányt szövegelés és képek között. A kettő akkor működik egymás mellett, ha a kép kiegészíti a szöveget, ráerősít a tartalomra, a szöveg pedig nem olyan hosszú, hogy elnyomja a képeket.

Rengeteg jóképű, de túlírt fotóblog volt, nagyon-nagyon felesleges és fárasztó szövegeléssel. Volt, ahol meg az volt a baj, hogy egyáltalán semmit nem tudtunk meg a képekből, azok magukban nem voltak elég beszédesek, hiányzott 1-1 rövid képalá, vagy ilyesmi.

- Válogatás hiánya: Senkitől nem várható el, hogy szerkesztőként gondolkodjon, de még így is nehezen értelmezhető, miért kell 25 egyforma képet feltölteni egy kirándulás pihenőjéről, 15-öt egymás alá a teliholdról - ahol a képek között annyi a különbség, hogy a bal alsó sarokban az egyik faágat kicsit arrébb fújta a szél két expó között.

A kevesebb több. Egy-két jól kiválogatott, kedvenc kép egy témáról sokkal szebbé teszi az élményt a nézőnek, mint 15 egyformán jó, vagy egyformán rossz.

- Öncélű magamutogatás: Sok marketing-szagú fotóblog volt, az ilyeneket nem tudom szeretni. Két típusuk van: az egyik a kizárólag esküvő- és babaportékkal operáló fotóblog, aminek az egyetlen üzenete a fotós által kínált szolgáltatás népszerűsítése. Én az ilyet nem tekintem blognak. Csak egy folyamatosan frissített portfoliónak.

A másik típus az önjelölt divatfotósok amatőr modell portréit felvonultató blogok, amik nem sokban különböznek a fentitől, mégis, itt azért nyomokban felfedezhető volt, ha a magamutogatáson kívül valóban naplót is vezet az illető, vagy legalábbis úgy tesz: néha werkfotók, néha egy kis sztorizgatás - de ezek sem informatív tartalmat adnak, csak "nézd meg, így fogom a nagy dslr fényképezőgépemet" - szagú dolgok.

Mindkét típusnál mentette volna a helyzetet, ha oldalanként egyszer-kétszer olvashattam volna valóban hasznos tanácsokat, technikai infókat a képek készítéséről, ötletelést világításról, beállításokról vagy bármit, ami elszakad a fent már említett önfényezéstől.

- Következetlenség: ez a tényező igazán csak az utolsó körökben számított, ahol a Top10 blogokat kellett rangsorolni, és hármat kiválasztani. Azok a blogok kerültek végül a legjobbak közé, ahol a blog indulásától látni lehetett mi érdekli a szerzőt, mi a célja, honnan-hová tart. Azok a fotóblogok, ahol a blogger ugrált az absztrakt - riport - színes - feketefehér - képek között, hátrébb került, mint a világos elképzelések mentén végigvitt blogok.

Hát ennyi. A közös döntésünk alapján egyhangúan legjobb háromnak ítélt blogok listája itt van a linken.

Arra is jó volt a zsűrizés, hogy rájöjjek: a saját blogjaim közül egyik sem felelne meg az általam támasztott elvárásoknak. Van még hova és mit, mert bizony az én blogjaim is jó szarnak tűnnek így visszanézve a többi mellett.

A közönségszavazás eredménye pedig: hát. hm. elnézést.

Mától indul a Magyar Képmesék

Pár hete hirtelen felindulásból elkezdtem összegyűjteni a Readerembe az összes magyar fotóblogot. Persze ez egy lehetetlen vállalkozás.

Túl széles az internet ahhoz, hogy minden fotóblog felkerülhessen a listára (csak a freeblog rendszerében közel ezer fotóblog van jegyezve - ki tudja, mennyi az inaktív?). Nem is állítanám ezért, hogy az itt szereplő blogok a legnépszerűbbek, vagy legjobbak. Egyszerűen csak ezeket találtam meg eddig.

És tulajdonképpen ez adta az ötletet a Magyar Képmesékhez.

A Magyar Képmesék egy Facebook csoport lesz, ami ajánlóként fog működni ezekhez a blogokhoz. Olyan képek kerülnek majd bemutatásra, amik megtetszettek a hírfolyamból. Nem fotókat fogok lopkodni a fotóblogokról, csak linkeket adok a bejegyzésekhez.

Teljesen szubjektív válogatás lesz. Szeretnék az átlagosnál picit igényesebb színvonalat tartani. Ha ez azzal jár, hogy kevesebb lesz a tartalom, vagy egy blog sokszor ismétlődik, akkor ez van. Legyen a szerzőnek is jó érzés a kiemelés, meg legyen a nézők számára is élmény a nézegetés. Ez a cél.

Az alapelvek ezek:

- Jó kép. (hehe. ennyi. minden, ami a jó kép fogalmát szerintem kimeríti. érdekes, meglepő, szép, elkapott, vicces)

- Tartalmas, érdekes, közérdekű írás.

- Nem reklámozni szeretnék. Aki a napi iparosmunkájából csinál blogot (esküvő, csecsemő, portré, stb) nem fog minden bejegyzésével megjelenni. 

- Nem fűznék kommentárt a képekhez. Nem szeretnék kritizálni, vagy az egekig magasztalni senkit. Viszont nem tiltom meg, hogy bárki a kommentekben kifejtse véleményét bármelyik képről is. Ez lenne valójában a csoport lényege: beszélgessünk, lájkoljunk, tanítsuk egymást, szervezzünk dolgokat, szerezzünk barátokat, ellenségeket.

Magyar Képmesék Facebook oldal

(first order of business: a lista még a héten ki lesz bővítve a tumblres fotóblogokkal)

BKF Fotográfia szak felvételi - 2011

Kedves felvételizők

Februárban letelt már a jelentkezési határidő, de mivel az elmúlt két hónapban szerintem mindannyian tőlem érdeklődtetek a fotográfia szakról (sőt, a mai napig), szeretnék az alábbi bejegyzéssel tisztázni pár dolgot:

1. Nem járok a BKF Fotográfia szakára.

2. Csak a felvételiről írtam tavaly nyáron.

3. Nem tehetek róla, hogy egy egész szaknyi fiatal fotós nem volt képes a blogomnál relevánsabb találatot a google-be tuszkolni közel egy év alatt.

És akkor a felvételiről:

A BKF hivatalos oldalán: semmi, igen.

Én tavaly a három fordulóról leírtam a tapasztalataimat három bejegyzésben:

BKF Fotográfia szak felvételi - I. forduló
BKF Fotográfia szak felvételi - II. forduló
BKF Fotográfia szak felvételi - III. forduló

Negyedik rész azért nincs, mert nem kerültem be. Egy darab államilag támogatott hely volt, ahhoz pedig több pont kellett volna, mint amennyit én kaptam.
Viszont járnak oda ismerőseim. Az ő véleményük a szakról, ha nem is egyértelműen, de pozitív.

Amit eddig meséltek róla, én is annyit tudok:

- Azoknak ajánlható elsősorban, akiket a műtermi, alkalmazott része érdekel a fotónak. 

- Vannak rendszeresen tematikus feladatok, amiket meg kell csinálni. Aztán azokat átnézitek, átbeszélitek az oktatókkal. Vannak elméleti és gyakorlati órák - ahogy mindenhol.

- Van lehetőség használni egy elég jól felszerelt műtermet.

- Van lehetőség barátkozni az épületben tanuló grafikusokkal, ruhatervezőkkel, kreatív emberekkel.

- Kaptok segítséget, felhívásokat, pályázatokra/hoz.

- Attól hogy befizetitek és bejártok, nem fogtok megtanulni sem fotózni, sem kreatívan gondolkodni. - Ahhoz tenni is kell.

- Vannak jó oktatók, akiktől lehet, és van is mit tanulni.

- Vannak nem-túl-jó oktatók, akik azt hiszik hogy egy oktatóDVD lejátszása jelenti a tanítást.

Sikeres felvételizést mindannyiótoknak!

 

Mire lehet még használni a Kinectet? - Infrafotózásra!

Amellett hogy a Kinect a jövő év partijátéka, egy IR szűrőjétől megfosztott fényképezőgéppel, vagy infra szűrőkkel, egész mókás fotótéma is lehet.

A mozgásérzékelője egy IR tartományban látható ponthálót vetít maga elé a térbe, és a háló pontjainak torzulásából számolja vissza a testeket. Ez a folyamat szabad szemmel láthatatlan, infra kamerával viszont kívánni sem lehetne érdekesebb látványt. Flickr-en találtam egy fotóst, aki elkezdett kísérletezni a Kinectjével.

Az mondjuk furcsa, hogy ilyen sűrű a pontháló, mégsem érzi az apró mozgásokat az eszköz. Nem lehet ujjmozgással vagy gesztusokkal vezérelni, csak határozott mozdulatokkal. Mennyire jó lenne mind az öt tíz ujjunkat használni vezérlésre.

Szeretem Izlandot

A napokban pedig nagyon örültem, mert valami véletlen egybeesés miatt több kedvenc fotós oldalam is témának választotta. Hogy osztozhassatok velem az eyecandyben:

Elsőként az izlandi vadlovakról szóló sorozat. Egész nyáron a sziget lakatlan területein kóborolnak (nem nehéz lakatlan területet találniuk a 300.000 fős lakosság mellett - az egyik ok amiért szeretem Izlandot), aztán szeptember-október környékén népi hagyomány szerint befogdossák őket a helyiek. Ezt a két hónapos procedúrát filmezi és fotózza három héten át Paul Taggart és Lindsay Blatt fotós páros.

Van blogjuk - herdiniceland.com ahol technikától kezdve a napi eseményeken át a végeredményig mindenfélét követhetünk.

A második - kissé lehangolóbbnak szánt - fotósorozat az Izlandi gazdasági válságot próbálja bemutatni. Piszok nehéz lehet fotókon keresztül érzékeltetni a válságot. A válság kb. annyira fotogén dolog, mint az árfolyamcsökkenés.

Jo Straub norvég fotósnak viszont sikerült egész jól bemutatnia esszéjében a változásokat. Bele kell látni a gyönyörű tájképekbe a félbemaradt építkezéseket, a dinamikusabb képekbe a lelassult, kilátástalan hangulatot, amit valójában mutatni akarnak. A téma ellenére is lebilincselő anyag.

Klikk a teljes galériához a történetekkel Burnmagazine - Meltdown Iceland

A harmadik sorozat pedig fekete-fehér hosszú expós képek. Izlandi tájak minden mennyiségben Michael Schlegeltől:

 

Szélmalomharc a lopott fotók ellen

Don Quijote a mai napig számtalan formában talál magára és sárkányaira. Legújabban a lopott, kredit nélkül felhasznált képek ellen veszi fel a küzdelmet Facebookon.

http://www.facebook.com/fotosokszegyenfala -Fotósok szégyenfala csoport
"Küzdelem a kép- és szöveglopások, szövegmásolások ellen."

szorsz

Talán leírni is felesleges, mennyire veszett ügyet vállal magára a csoport. A kép- és szöveglopásokat - ha lehet is ellenük utlólag bármit tenni, perelni, levetetni - megelőzni vagy megszűntetni lehetetlen (a szöveglopás pedig külön lolkategória).

Annál viccesebbek az első reklamálók által sérelmezett képlopások. (Na meg azok, akik a csoportnevet féleértve más fotósokat kezdtek kritizálni a silány munkájukért.) Sok esetben olyan fotós reklamál, aki maga se nem számlaképes, de még a szakmája sem köthető fotográfiához (gyk: nem fotóz rendszeresen, állandó minőségben stb). Nem adott semmilyen feltétele ahhoz, hogy a képét az azt felhasználó oldal akár pénzzel, akár külsős megrendelésekkel honorálni tudja.

A kredit persze mindenkinek jár. Súlyos hibát követ el bárki, aki forrás nélkül használ fel képeket. Tüzes vassakkal szurkálják élete végéig (és tovább) nagyfarkú négerek a börtönben azt, aki ilyet tesz. Valós kárt viszont a legtöbb esetben nem okoznak az oldalak egy flickrről vagy iwiwről ellopott fotóval.

A kredit legjobb esetben is csak morális támogatást jelent. Ritkán vezet valós megrendelésekhez, pénzhez. Az ilyen módszerekkel operáló oldalak (nézzük végig a csoportban linkelt címeket) silány minőségű, legalja termékek. Nem innen fognak senkit felfedezni a potenciáis ügyfelek. 

Az ilyen sokadvonalbeli oldalak közel nulla költségvetésből működnek ideig-óráig. A legtöbb nem éli meg az egy évet sem.

(tudom, oda lehet írni hogy de csodák mindig előfordulnak)

Más kérdés a mások esküvői portfoliójával házaló ál-fotósok esete. Fotóst kereső párok talán elég könnyen észrevehetik, ha valaki egy házibarkácsolt, nagybetűs gagyi oldalon feltűnően jó képeket tesz közzé. Nekem legalábbis mindegyik ilyen oldalról ordított a hamisítás.

Online fotómegosztás mellett elkötelezett fotósként azt mondom: aki nem szeretné hogy a képei bárhol feltűnjenek a neten, az ne tegyek őket a netre. Az ízléses vízjel használata még határeset, de az sem garancia a lopások ellen.

Ha valaki a fotózás és megosztás szeretete miatt tölti fel a képeit, ne törődjön vele ha lopják őket. Fogja fel elismerésnek. Bármilyen más ellenszolgáltatást úgysem kapna értük. (szar ügy, de ez van)

Aki így akar -  nem is tudom - híres lenni, az inkább abba gondoljon bele, hogy a jó minőségű képeivel a fizetős megrendelések ellen dolgozik, maga tartja fenn a rendszert ami ellen reklamál.

Ha megélhetési célokból, akkor rakjon össze egy portfoliót, reklámozza magát. Így fog ügyfeleket találni, nem xyportálon felhasznált képei alatti képalákból.

 

Előtte és utána - tizenöt percben

A képen Robert Gill - vizuális kommunikáció szakon végzett idén, valahol a tengerentúlon. Ez a kép volt a vizsgamunkája. Meg összedobott hozzá egy videót. Kötelező:

Lehet ezt a kortárs művészet dolgot nagyon jól is csinálni.

Sziget, koncertek, élmények

Így fest a szoba a Sziget óta. Nem mintha ennyire szeretném megőrizni a fesztivál emlékét, inkább csak lefárasztott ez a néhány nap. 

A legtöbbet akkor öregedtem, amikor pénteken este eltűnt a képen elől látható hátizsákom a sajtós konténerből, benne az épp nem használt felszereléssel (vaku, 35fix, kábelek, szemüveg, ilyenek). Hogy miért nem tettem az értékmegőrzőbe, magam sem tudom. Az én hibám lett volna, ha sosem kerül elő.

Szombaton lefutottam a köröket az értékmegőrzővel, a backstage személyzettel, kerületi kapitánysággal, aztán estére csendesen beletörődtem: durván mínuszos lesz az idei fesztivál (pedig péntek este még annak örültem, hogy kilenc sört ittam, amiből egyet fizettem).

Vasárnap délután aztán megtörtént a csoda: A táska ugyanott materializálódott, ahonnan két nappal korábban eltűnt. Tényleg csoda lehetett, mert senki nem látta mikor és hogy került oda, ki tette le.

Mindent bennehagyott az illető, bárki is vitte el egy körre. Biztos Canonos (vagy pentaxos!) lehetett, mert a vakut meg az obit sem tartotta meg magának.

Örülünk Vincent.

Koncertek

Nagyon kevés koncertet láttam. Nagyon kevés előadót ismertem. Zene ízlésem jellege dinoszauruszhoz hasonlítható (úgy hallottam, már a dnb is cikinek számít, pedig mai zenék közül dubstep mellett még max azt hallgatok, de azt is csak a Hospital istállójából jött DJ-ktől). Ennyit előljáróban.

A Bad Religiont kihagytam. Tizennégy éves énemnek tartoztam volna vele, remélem jönnek még felénk. Megnéztem viszont elég sok nagyszínpados fellépőt pénteken és vasárnap, de egyikről sem tudok semmi pozitívat írni.

A Paparoach úgy maradt, ahogy akkor zenéltek amikor még a Tony Hawk Pro Skater 2 menő volt. - Csak azóta úgy néznek ki, mintha a Tokio Hotelt felhízlalták volna egy kicsit, és keresztezték volna japán mexikóiakkal.

Gentleman nekem unalmasan egyhangú volt, Mika hangját még a társaság lány tagjai sem bírták, pedig elég messze voltunk a színpadtól. 30seconds to Mars helyett az Oi va Voi-on voltunk.

Az Oi va Voi miatt vártam a Szigetet, de ez arra volt jó, hogy bennük csalódjak legjobban. Nem tudom egyértelműen megmondani miért. Közrejátszhatott hogy _szar_ kedvem volt, az is lehet, hogy a tavalyi koncertjük sikerült sokkal jobban. Nem hozták vissza azt a hangulatot amit vártam.

Egy tavalyi interjúban a Quartnak arról beszéltek, hogy a Laughter through tears óta nem találják a hangjukat és azokhoz a számokhoz próbálnak visszatérni. Ezek szerint nem megy nekik.

A nagy slágernek számító dalok is átélés nélkül szóltak. Végig az az érzésem volt mintha semmi kedvük nem lenne zenélni. Eljöttek, lenyomták a kötelezőt, mennek tovább.

 

A vasárnapi Muse - Kasabian nem az a vonala a pop/rockzenének amit szeretek, de a tömegből ítélve ezzel egyedül voltam. Danko Jones volt talán az egyetlen pozitív csalódás. Semmire nem számítottam, de a koncert végére megkedveltem őket. Sixx jól leírja, hogy miért.

Hangulat

Bár a gép végig a nyakamban lógott, ez nem szokott gátja lenni a szórakozásnak. Az viszont annál inkább, hogy menthetetlenül olyan érzésem volt, mint ebben az indexvideóban a két punknak. Kilenc éve minden évben fesztiválozok, de apránként elvész valami minden alkalommal a fesztiválhangulatból. Egyre kevésbé élvezem.

Nem hiszem hogy megöregedtem volna, vagy hogy ennyire megváltozott a fesztiválkultúra pár év alatt. Megmondani sem tudom miért nem éreztem jól magam. A fényképezőgépen át nem tűnik nehéznek. Van rá egy évem hogy kitaláljam (najó, pár személyes okot fel tudnék sorolni).

Volt aminek örültem is

Megismertem sok kollégát, hajnalokig söröztünk, kaptam rengeteg bókot - dicséretet - kritikát, végre beszélgethettem emberekkel fényerőről, obikról, vázcseréről, a popszakmáról, kiderült hogy ha bemutatkozom valakinek akkor rögtön tud hova tenni, sőt a blog(jai)mat is látta már, az MTI-sekről pedig hogy nem nyugdíjazott újságírók, hanem elég nagy partiarcok.

Ennyivel ennyi. Ja, meg itt van még pár hangulatkép meg koncertfotó a nagyításban

Várom a következő Szigetet. Eszembe jutott utolsó nap egy ötlet. Egy olyan sorozat, amilyen formában még senki - az általam ismert világegyetemben - nem dolgozta fel a fesztivál témát.