hernádi levente épp nem fotózik

Kihűlt a Nescafe közösségi botránya

Egy felháborodott versenyzőnek köszönhetően túl vagyunk az első igazi, hazai Facebook-like botrányon. A Nescafe likeolós pályázatára nevezett János, aki a 9gag-en gyűjtött szavazókat, hogy megnyerje az egymillió forintos pályázatot. Janinak csak a lejárató kampánya után esett le, hogy a győztest szakmai zsűri választja, ám ekkorra már a pályázat méretéhez képest jelentős nemzetközi haragot zúdított a Nescafe Facebook oldalára.

Az esetből már csak tanulságokat érdemes levonni, meg végignézni, milyen lépések vezettek egy egyszerű like-versenytől nemzetközi botrányig.

Szolnoki János a mozgássérült kisöccsét támogatta volna az egymillióból. Szép. A nemes cél érdekében a 9gag olvasóit kérte fel, hogy támogassák egy like-al az ügyét. 46000 embert sikerült mozgósítani felhívásával, ami nagyságrendekkel több, mint amire a Nescafe fel volt készülve.

Fogalmuk sem volt, mihez kezdjenek ennyi emberrel. Nem is lehet velük mit kezdeni, mert az ilyen akciókra mozgósítható tömeg az internet legalja kezelhetetlenebbik fele. Trollok. omg!

A beérkező külföldi olvasók sem a pályázattal, sem a magyar nyelvvel nem voltak tisztában, csak Szolnoki hatásvadász üzenete alapján kattintottak.

Miután Szolnoki nem jutott tovább, ahelyett hogy elolvasta volna a szabályzatot, ismét a 9gag-hez fordult, ezzel indult az újabb trollhullám.

Azért kezelhetetlen innenől a helyzet, mert az így mozgósítható embereket nem érdekli semmilyen részlet. Nem olvasnak utána, hogy ez most így, ez egy ilyen pályázat, ez a srác ezt, és ezt, aztán meg úgy.

Az ilyen csoportok az első információt kapják fel, azt osztják tovább. Hiába a hivatalos közlemények, a bocsánatkérések, vagy bármilyen helyreigazítás, azok már senkit sem érdekelnek, mert kettőt kellene hozzá görgetni.

Jól mutatja a helyzet komolytalanságát, hogy napokkal a szavazás lezárása után is érkeznek még támogató szavazatok, az embereket tehát valójában nem érdekli, hogy kit, hol, mikor és miért támogatnak, ahogy az sem, mi ellen lázadnak fel épp.

Ennyi érték és meggyőződés van egy like mögött, vagy egy occupy Nescafe csoporthoz csatlakozás, meg egy Nescafét ekéző mikroblog bejegyzés mögött. 

Amit viszont utálok ezzel kapcsolatban, azok a következő kifejezések:

Nemzetközi botrány - az internet korában felejtsük már el, hogy nemzetközi botrány. Mihez képest? Mennyire? Miért? Mi az egyáltalán? ezer ember? 

A CNN-hez is eljutott a hír - a CNN facebook oldalára percenként tucatnyi ember írja a kis hülyeségeit. bics plíz. Mindjárt én is eljuttatok egy hírt a CNN-hez. Wáó

PR pofon - holnapra mindenki elfelejti ezt az egészet. Senki nem fogja üvöltve kiönteni a reggeli kávéját emiatt.

Nescafe-t ekéző mikroblog bejegyzés - Nescafe-t ekéző mikroblog bejegyzés

Anya, apa elnézést kérek, mert

Végigjártunk ma egy rakat játékboltot, és komoly tanulságok lettek levonva. 

Eszméletlen drágák ezek a kis műanyag izék. Egy ilyen pár centis semmi szar bábu például 4-5 ezer forint. Nem mozog, nincsenek kiegészítői, csak úgy van magának. A szett legalább nyolc darabból áll, póniház meg pónicsúszda nélkül pedig nem ér semmit. Az 14ezer. Külön.

A Legók is teljesen elszálltak. Egy kis doboz autó/starwars űrhajó, ami nem lehet több húsz darabosnál, az 8-9-től húszezerig. Egy ilyen doboz régen viccnek se lett volna jó ennyi elemmel.

Plüssállatok közül amelyik nem tűnt valami szellemi fogyatékos zsiráf-viziló-pingvin hibridnek az tízezerről indult.

Eddig azt hittem, hogy a felsőkategóriás számítógépem volt drága, de hogy egy i5 proci árából egy Játékszigetben csak egy maroknyi fröccsöntött műanyagra futja. Ez elég durva.

Volt persze mindenből olcsó kínai is, de azok már a dobozon át is minimum mérgezőnek néztek ki.

Hogy lehet ezt szülőként megélni? Én bele sem merek gondolni, mi lenne ha ezeket meg kéne venni, akár egyszer is.

Ennyibe kerültek ezek régen is? Mert akkor most szégyellem el magam, és kérek gyorsan elnézést az összes G.I.Joe-ért, a több vödörnyi legóért és minden egyébért a dömperen át a vízipisztoly arzenálig.

Ilyen árakon kb lehetetlen lehet olyan kreatív környezetet biztosítani egy gyereknek, amilyenben mi felnőttünk húsz éve.

Teljesen megértem azokat a szülőket, akik inkább leültetik a gyereket a TV/konzol/PC elé, mert azzal nulla összegből elvan egész nap. És még le sem nyelheti.

Szerdai coming-out

Gpoyw helyett inkább szövegben, de így is képet kaphattok.

Két hete úgy érzem, nem állok rendesen a lábamon. Nem most kezdődött ez a dolog, de az elmúlt időben kezdett igazán zavarni. Tudtam mielőtt belevágtam, hogy baromi nehéz lesz egyedül élni, számítottam is nehézségekre, nem voltak illúzióim.

Mindenre igyekeztem előre felkészülni, mindenre voltak kész ötleteim, vagy legalább elképzeléseim, de most már kezd sok lenni, és úgy érzem, egyedül kevés vagyok a megoldáshoz.

Kicsiben kezdődöt, aztán az elmúlt hetekben kezdett zavaróan mindennapivá válni, de egészen mostanáig azt mondogattam magamnak, hogy idővel javulni fog, elmúlik majd magától.

Hát nem múlt.

Nem tudok tőle szabadulni, és ahogy ezt napról-napra meg kell élnem, már felkelés után lenyomja a hangulatomat. Lehúz, nem hagy érvényesülni, zavar.

Zavar, mert egyszerre érzem hihetetlenül bagatelnek a problémát, és magamat teljesen tehetetlennek. Egészen mostanáig nem mertem segítségért fordulni, de most úgy döntöttem, nem mehet ez így tovább.

Egyszerűen
képtelen
vagyok
kiválogatni a zokniaimat. Két hete nem volt a lábamon azonos pár.

Ötletek? 

Egyszerű megoldások azoknak, akik még mindig a Facebook privacy miatt sírnak

Volt ma egy cikkünk, ami elég bonyolult módszereket mutat be az újfacebookban hirtelen publikussá váló kommentelés elrejtésére.

Barátainkat leiratkozásra buzdítani elég bonyolult és emmellett még lehetetlen vállalkozás is, ráadásul nem is oldja meg a problémát. Vannak viszont sokkal egyszerűbb módszerek a privacy megőrzésére.

Ma már tényleg csak kétféle embert aggaszt a facebook privacy: az informatikai analfabétákat, és azokat, akik csak lusták csoportokba rendezni az ismerőseiket. A második típuson lehet könnyen segíteni:

Gondoljuk át, kit érdekelnek a megosztásaink Facebookon. Sokkan abba a hibába esnek, hogy nem veszik észre mennyit változtak a Facebook funkciói az évek során. Már rég nem az általános iskolás barátok telefonkönyvbe rendezése a cél, hanem tartalomújramegosztás (van ilyen szó?) az aktív ismerősökkel.

Ehhez igazodnak és ezt segítik azok újítások, amik mentén az elmúlt hetekben változott (és fejlődik tovább) az oldal. A newsfeed szépen átalakul egy publikus hírcsatornává, de marad bőven felület a privát tartalmak számára is:

Rendezzük csoportokba az ismerősöket. Nagyjából tíz perc ráfordítással ki lehet alakítani 5-6 csoportot. Célszerű 'család' 'iskola' 'munka' 'xybarátikör' 'másikhaveritársaság' 'korlátozott' groupokat létrehozni.

Nem kell megijedni, hogy több száz embert egyenként kell belehuzigálni a megfelelő fiókba, a Facebook magától is meglepően intelligensen ajánlja az embereket a tematikus csoportokba.

Groupok, Listák, - ha teljes titoktartás a cél, groupot kell csinálni. Titkosra állítva a csoport nem jelenik meg keresőkben, nem látszik a csoport tagjainak névsora, az egész teljesen láthatatlan. Még a csoport nevével sem találkozhat véletlenül sem senki, akinek nem lenne szabad. A csoportbon belüli tartalom így teljes biztonságban van. 

Hasonlóan működik, ha csak listák szerint rendezzük ismerőseinket, itt a Facebook automatikusan rendezi az ismerősöket: család / közeli barátok / munkahely / tartózkodási hely / közös érdeklődés szerint. Itt is kialakíthatunk saját listákat, de az itt megjelenő tartalom a teljes facebookra vonatkozó privacy beállítások szerint lesz publikus (friend / friend of friend /everyone), és a kommentjeinket is láthatják ismerősök.

Mit nyerünk vele mi, és mit a Facebook?

Tematikus csoportokban hálásabb bármit megosztani, mintha csak odadobnánk minden ismerős elé. Több a visszajelzés, szűk körben mindenki szívesebben írja le a véleményét bármihez, ráadásul garantáltan csak olyan megosztásokat látunk viszont a csoport többi tagjától is, ami érdekelni fog.

Eltűnik a publikus aktivitásunk. Minden komment, minden megosztás csak azokhoz jut el, akiknek szánjuk. Kell ennél jobb indok?

A csoportok használata persze a Facebooknak is jó: pontosabban képet kap a célzott hirdetésekhez az életmódcsoportjainkról. Megtudják hány 18-35 fiúval és lánnyal tartunk szorosabb kapcsolatot, milyen közös érdeklődési körű emberekkel beszélgetünk inkább, és ennek megfelelő reklámokkal igyekszik traktálni majd minket a jobb oldalon. Szörnyű!

(ha tetszett a bejegyzés, másoljátok be minden ismerősötöknek, amikor legközelebb elkezd nyávogni a facebook valamilyen hasonló problémája miatt. köszi!)

Én is köszönöm

Három éve elképzelni sem tudtam, hogy bármi közöm lesz a fotós szakmához. 

Azt pláne nem, hogy egy két kredites, szabadon választható "Fotó" tantárgynak köszönhetem majd, hogy három éve a fotós szakmán kívül semmi mást nem tudnék elképzelni magamnak.

Fotózni szerettem előtte is, meg kattintgattam is, sokat, de a szerelem a negyedik félévben kezdődött, a BKF-en. Pedig igazán nem sok mindent tanultunk ott: képeket nézegettünk heti egyszer, másfél órában. Mégis, azt hiszem mindent, amit ma szeretek fotózásban, és az emberekben akik művelik, ott értettem meg.

A félév végére gyűlt bennem össze annyi bátorság, hogy a nyárra jelentkezzek a tanárnál gyakornoknak a HVG fotórovatához. A tanárnál, akiről csak annyit tudtam, hogy Bánkuti Andrásnak hívják, mindig nagy fotóstáskával jár, mellesleg talán valami köze van a MUOSZ fotó-szakosztályhoz, és a HVG fotórovatához is. - Szerénysége ennyit árult el a diákok felé.

Talán az unokáimnak is mesélni fogom a történetet, mikor Marcival ketten aláírtuk a papírokat a HVG-nél az első napon, Andrásnak pedig csak annyi volt a kérdése, hogy van-e nálunk fényképezőgép, és már küldött is minket a Duna-partra, ahol épp a holokauszt emlékműnél tüntettek. - Innentől pedig 1-re csökkent a lehetséges karrier-opciók száma.

Kép képet, hónap hónapot, év évet követett, én pedig a főiskola mellett ottragadtam a fotórovatnál, amikor csak tudtam. Hogy mekkora emberek között is, arra csak az elmúlt néhány hónapban kezdtem rájönni, mióta nem csak tanulóként, hanem kollégaként próbálok felnőni a szinte elérhetetlen, félisteni szintre. (a félisten jelző pedig egyáltalán nem túlzás, legalábbis magamnak mindig ezt mondogatom, amikor megpróbálom elképzelni a helyzetet)

Amikor egy délután csörög a telefonom, és egy idősebb fotóriporter kérdezi tőlem - kicsit elcsukló hangon - hogy úgy hallotta, elmegy a Bánkutya a HVG-től, és hogy ez biztos nem igaz; amikor a Szigeten a hajnali buli közepén kijózanít valakit, mikor megtudja ugyanezt, nos, akkor értettem meg igazán, hogy egy olyan emberrel dolgozhatok együtt, aki azzá tette a szakmát, amiért ma mindannyian benne élünk.

Bánkuti leckéi egy egész generációnyi fiatal fotóst indítottak útnak, és még biztosan sokszor ennyinek lesz példaképe András.

Én csak ennyit tudok köszönni neki. Mindent. 

Összeraktunk egy Nagyítást is az alkalomból. Nézzétek meg.

Tőlem ezért nem kapsz díjat a Goldenblogon

Hahaha, na, de tényleg:

A Goldenblog fotó szakosztály egyik szakmai zsűrije voltam, ami remek alkalom volt arra, átnyálazzak SOK hazai fotóblogot (a nagyját eddig is követtem), és leszűrjek hatalmas tanulságokat. Íme:

Kezdjük ott, hogy mit tekintünk fotóblognak. Egységes álláspontunk volt a zsűrivel, hogy a flickr/picasa/inda megosztókat nem tekintjük annak. Azok tárhelyek. Még ha tágan értelmezve tényleg ellátnak fotóblog funkciókat is.

Fotóblog iskolai definíció: az erre alkalmas felületen tálalt, folyamatosan frissített képes blog, ahol a szerző a saját képeiből vezet egy napló-szerű izét.

Ezzel kilőttük a listából az eyecandy gyűjteményeket. Szörfölni a neten és share gombot nyomogatni kevés hozzáadott értékkel bír, nem ezt szerettük volna díjazni. 

Nem nyertek (sajnos) a fotós tematikájú hír- és szakértői blogok, bármilyen kiválóak is. Völgyi Attila blogja meg az inPhoto a két legszínvonalasabb ilyen blog itthon, minden elismerést megérdemelne (egy másik kategóriában) amit ők csinálnak, de nehéz lett volna az általuk szerkesztett tartalmat, és a saját képekkel naplózó blogokat összehasonlítani. Kár, de azt hiszem így belátható a döntés.

(Remélem lesz rá valahogy lehetőség, hogy kiemelt blogokként fennmaradjon a nevük a nyertesek mellett, de erre nincs ráhatásunk zsűriként, ahogy a Goldenblog lebonyolításának egyik elemére sem volt. Kár.)

A jó, a rossz és a nemveszünksemmit

Miért rossz egy fotóblog, és hogy lehet jobban csináln? A bennmaradó blogok között voltak nem-túl-jók és nem-túl-rosszak, egészen jók és egészen rosszak is. Innentől a szempontok csak a saját véleményemet tükrözik.

- Bélyegképek: Mit érnek a rendszeresen posztolt képek, ha 2-300px szélesek? Eltűnnek az oldalon, kivehetetlenek, nem érvényesül maga a kép, ami a blog lényege lenne. Használjatok bátran nagy képeket. Bigger is better. Pláne ha képekről van szó. Nagy képek. Nagy képek. Nincs annál szomorúbb, amikor egy nagy, szép, szellős oldalt nem tölt ki a kép.

- Szöveg és képek aránya: Sok a grafomán fotóblogger, és ez jó, de a legtöbben nem tudtátok eltalálni a kellemes arányt szövegelés és képek között. A kettő akkor működik egymás mellett, ha a kép kiegészíti a szöveget, ráerősít a tartalomra, a szöveg pedig nem olyan hosszú, hogy elnyomja a képeket.

Rengeteg jóképű, de túlírt fotóblog volt, nagyon-nagyon felesleges és fárasztó szövegeléssel. Volt, ahol meg az volt a baj, hogy egyáltalán semmit nem tudtunk meg a képekből, azok magukban nem voltak elég beszédesek, hiányzott 1-1 rövid képalá, vagy ilyesmi.

- Válogatás hiánya: Senkitől nem várható el, hogy szerkesztőként gondolkodjon, de még így is nehezen értelmezhető, miért kell 25 egyforma képet feltölteni egy kirándulás pihenőjéről, 15-öt egymás alá a teliholdról - ahol a képek között annyi a különbség, hogy a bal alsó sarokban az egyik faágat kicsit arrébb fújta a szél két expó között.

A kevesebb több. Egy-két jól kiválogatott, kedvenc kép egy témáról sokkal szebbé teszi az élményt a nézőnek, mint 15 egyformán jó, vagy egyformán rossz.

- Öncélű magamutogatás: Sok marketing-szagú fotóblog volt, az ilyeneket nem tudom szeretni. Két típusuk van: az egyik a kizárólag esküvő- és babaportékkal operáló fotóblog, aminek az egyetlen üzenete a fotós által kínált szolgáltatás népszerűsítése. Én az ilyet nem tekintem blognak. Csak egy folyamatosan frissített portfoliónak.

A másik típus az önjelölt divatfotósok amatőr modell portréit felvonultató blogok, amik nem sokban különböznek a fentitől, mégis, itt azért nyomokban felfedezhető volt, ha a magamutogatáson kívül valóban naplót is vezet az illető, vagy legalábbis úgy tesz: néha werkfotók, néha egy kis sztorizgatás - de ezek sem informatív tartalmat adnak, csak "nézd meg, így fogom a nagy dslr fényképezőgépemet" - szagú dolgok.

Mindkét típusnál mentette volna a helyzetet, ha oldalanként egyszer-kétszer olvashattam volna valóban hasznos tanácsokat, technikai infókat a képek készítéséről, ötletelést világításról, beállításokról vagy bármit, ami elszakad a fent már említett önfényezéstől.

- Következetlenség: ez a tényező igazán csak az utolsó körökben számított, ahol a Top10 blogokat kellett rangsorolni, és hármat kiválasztani. Azok a blogok kerültek végül a legjobbak közé, ahol a blog indulásától látni lehetett mi érdekli a szerzőt, mi a célja, honnan-hová tart. Azok a fotóblogok, ahol a blogger ugrált az absztrakt - riport - színes - feketefehér - képek között, hátrébb került, mint a világos elképzelések mentén végigvitt blogok.

Hát ennyi. A közös döntésünk alapján egyhangúan legjobb háromnak ítélt blogok listája itt van a linken.

Arra is jó volt a zsűrizés, hogy rájöjjek: a saját blogjaim közül egyik sem felelne meg az általam támasztott elvárásoknak. Van még hova és mit, mert bizony az én blogjaim is jó szarnak tűnnek így visszanézve a többi mellett.

A közönségszavazás eredménye pedig: hát. hm. elnézést.

Ikonikus képek, amiket a londoni zavargásoktól kaptunk

A fenti kép járta körbe címlapokon a világsajtót a szombaton kitört londoni zavargások után. A képet Amy Weston, egy londoni képügynökség fotósa lőtte. A nő egy égő templom második emeletéről ugrott ki a rohamrendőrök kezébe, a sorozatfelvétel következő kockái szerint elkapták, nem sérült meg.

Számomra ez a másik fotó is legalább ennyire beszédes, bár ki tudja ki volt a szerzője, és nem is igazi fotó (mert mobilos kép, ugye. sicc)

Azt azért gyorsan, hogy nem őrültem meg, és hogy nem is érzek semmiféle rasszista utálatot senki meg semmi iránt. Nem azért tartom jó képnek. Viszont több szinten is beszédes, nem csak a kialakult helyzet miatt.

Ha egy ikonikus kép attól az, mert erősen rávilágít egy problémára, akkor ez mindenképp túlteljesíti a feladatát. Eljutott a világ Elliott Erwitt 1950-es fotójától egy olyan állapotig, ahol a fenti kép elkészülhetett. Nem azt mondom, hogy a két fotó között bármilyen közvetlen kapcsolatot lehetne vonni, hiszem hatvan év és egy óceán választja el őket egymástól, de mégis ugyanazzal a problémával foglalkozik. 

A londoni események pedig azt mutatják, hogy a most kialakult helyzet legalább annyira elítélendő és rossz, mint az, amit Elliott Erwitt fogott meg a lenti fotóján.

 

A Szíjjártónak pedig szóljatok, hogy a pónit a boltba azonnal vigye vissza. Nagyítás

 

Ekkora pofont még nem kaptam közösségi alkalmazástól

És rohadjon meg, igaza volt.

Mi a baj a szembeszomszédokkal?

Ezzel az egyszerű kérdéssel térnék vissza itt. Aztán lesz itt szó a napokban lakásfelújításról, lakberendezésről, IKEA szerelésről, nextgenMMOkról, personal finance-ről, férfiak a konyhában (csak én) miegymás. Mindenképp stay tuned.

Szóval nekem, aki az egész életemet Tumblr-en meg Facebookon élem, mi a bajom azzal, ha valaki az utca túloldaláról belát a szobámba?

Ezt próbálom magamnak is megmagyarázni. Nem könnyű.

Lassan ezerötszáz ember követi a hülységeimet mindenféle platformon, mégis a víz kiver, mikor kinézek az ablakon, és valamelyik szembeszomszéd is épp azt csinálja. Az bezzeg nem zavar, hogy gyakorlatilag annyi mindent megosztok magamról, hogy aki egy fél éve olvas valahol, felismer egy Quimby koncert hátsó soraiban, az éjszaka közepén, az EFOTT-on, és nem tudok neki hirtelen újat mondani magamról. Szia Réka, Vera, Petra! :D

Függyöny.

Az már van.

Transformers 3 - Rosszabb már biztos nem lesz

Ez a film is hatalmas csalódás. A kettőnél jobb, igen, ez biztos. De a kettőnél minden jobb, hiába volt régen.

Nagyon nem volt jó film, úgyhogy nagyon röviden a lényeg:

Eszméletlen sok üresjárat. A két és fél órában kapunk nagyjából húsz perc elfogadható akciót. Ha pie chart-on kéne ábrázolni, a legkövérebb szeletet a fejfogós-hajtépős üresjárat teszi ki, a második legkövérebbet az elfogadható-(sajnos)kötelező üresjárat. Aztán jön a béna akció, aztán valóban kapunk néhány látványos robbanást is.

Egyik teljesen felesleges jelenetről csak még feleslegesebbekbe ugrik a film. Az akciófilmet ilyen fél órás, hihetetlenül semmitmondó magánéleti szál szakítja meg, ami újra és újra visszatér, pedig a lakóbuszban turnézó Witwicky szülők szerintem kurvára senkit nem érdekeltek, akik a robotos akciófilmre váltottak jegyet.

Aztán persze a végére összemosnak minden kis szálat mindenkivel, de annak az árán, hogy az epikus akció alatt már csak azon lehet izgulni, nehogy két ásítás között végleg elfogyjon az oxigén a teremből. Még a nagy ostrom is olyan súlytalan-semmilyenre sikerült, hogy arra megint nincsenek szavak.

Ennyi. Nincsen pozitívum.

(és akkor a béna poénok és az ordító klisék már nem is zavarnak. Azok ugyanazok, mint a kettőben. Szerintem ha az előző filmből copy-pastelték volna az ilyen jelenetek 70%-át, észre se vettük volna.)

És ami igazán zavart

Ez már a harmadik része a Transformers sorozatnak, de a robotokról igazából még mindig alig esett szó. A főhős kutyájáról többet tudunk meg, mint akármelyik robotról a robotos filmben. Ha már róluk szól a film, legalább kiemelhettek volna 1-1 karaktert (ROBOTOT) akivel többet foglalkoznak.

Én olyan Transformest szeretnék látni, ami a robotokról szól.

(érdekességnek egy ilyen a hvg.hu-n - ez is tőlem Transformers témában)